Gerő András számára 2018-ban derült ki, hogy a Füst Milán Páholy névválasztása nem helyénvaló. Felfedezését nem sokra rá, 2019 januárjában publikálta is az Azonnalin. Mint írásából a magyar nyilvánosság értesülhetett róla, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület kebelében létezik egy páholy, amit A feleségem története nagyszerű írójáról neveztek el. Csakhogy Gerő aztán elolvasta a Füstről szóló Schein Gábor-monográfiát, amiben azt találta, hogy „Füst Milán lényegében mindvégig le akarta választani magát a »zsidóról«”. Vigasztalhatatlan lett: ezek után a páholynak el kell gondolkodnia a névválasztásán. (Schein Gábor reakcióját eme botrányos lelepleződésre itt olvashatják.) Gerőre márpedig figyelni kellett, hiszen a 2010-es évek elején is Fontos Vitát robbantott ki: akkor Romsics Ignácnál fedezett fel „antiszemita értelmezési konstrukciókat.”
Ha már Romsicsnál tartunk, hát ugorjunk is a „Legkisebb Kultúrháború” idei fejezetére. Ezt az új idők harcosa, a Petőfi Irodalmi Múzeumban két éve liberális írókra bukkanó Szakács Árpád indította. Megállapított valamit a szabadkőművesek fondorkodásáról, leleplezte az ezúttal vélhetőleg „szabadkőműves értelmezési konstrukciókat” használó történészt, majd folytatta bozótharcát mindenki ellen, aki kritikus válaszcikk írására fecsérelte energiáját.
A Gerőtől Szakácsig tartó ívet figyelve logikus volt, hogy ezek után ifj. Lomnici Zoltán fogalmazzon meg magvas gondolatokat, a következő pedig, felteszem, a Megafon Központ-alapító Kovács István lesz. Ifjabb Lomnici neve alá ugyanazt írták ki a HírTV-nek nevezett csatornán, hogy „jogi szakértő”, de a jelek szerint bátran tekinthetjük őt oktatási szakembernek, történésznek és irodalomtörténésznek is. Mondjuk ki: egy polihisztorral állunk szemben. Korábban arról ismerhettük, hogy a köztévé elismételtette vele a sulykolni kívánt gondolatokat, legújabb meglátásai esetében viszont egyenesen Lomnici-sejtésről beszélhetünk.
Kollégái állnak ki a megtámadott Romsics mellett
A kormánylapban bírálta a történészt Szakács Árpád „Lovas István-sajtódíjas újságíró.”
Szerb Antal irodalom-története „a magyar szellem, a magyar irodalom nagyságai ellen” való támadás, ami „az örök magyar szellemi értékeken rombolást követ el”. Pardon, ezt nem ifj. Lomnici mondta, hanem a szélsőjobboldali Nemzeti Front képviselője, Palló Imre 1942-ben az Országgyűlésben. Palló még a magyar irodalomról szóló kötet betiltása mellett érvelt, ami később is csak cenzúrázva jelenhetett meg, akkor már a szovjet irodalomról szóló részek miatt. A magyar és a világirodalom történetét nagyívű monográfiákban megíró Szerbet nyilas suhancok verték agyon, 1945. január 27-én halt meg. Negyvenhárom éves volt.
A Szerbet egykor dühödten támadó szélsőségesek neveit persze már alig ismerik, Pallóról sem sokan tudnák megmondani, ki volt. Nem fogják ismerni a húsz-harminc év múlva élők ifjabb Lomnicit sem. Esetleg vicces lábjegyzet lesz belőle, jelzésül, hogy még Pallóhoz képest is lehetséges volt a szellemi színvonal zuhanása, és valaki tényleg képes volt azzal érvelni A világirodalom története ellen: gyanúsan hosszabb, mint a magyar irodalomról szóló kötet. „Kedvenc példám, hogy Szerb Antal világirodalmi kötete az többszörösen vastag, mint a magyar irodalomról szóló monográfiája. Számomra ez is szembeötlő volt már gimnazista koromban. És ez volt az ajánlott irodalom az irodalomórákhoz” – szörnyülködött ifj. Lomnici. (A múlt heti kijelentésre a 444 figyelt fel.)
Szerb harminchárom éves volt, amikor kijött a magyar irodalomról szóló könyve, és épp belépett negyvenes éveibe, amikor a világirodalomról szóló monográfia. Ifjabb Lomnici idén tölti be a negyvenet, és eddig alig csinált mást, mint politikai propagandaszövegeket mondott fel, majd különféle nyilatkozatokban döntött ostobasági világrekordokat. Már az is szomorú, hogy a neve egyazon cikkekben kerül említésre Szerb Antaléval.
Viszont olyan időket élünk sajnos, amikor nagyon is oda kell figyelnünk arra, amit a Lomnicihez hasonlók mondanak. Hiszen, ahogy Nyáry Krisztián is említette: irodalomtörténeti műveivel 2012 óta benn volt a nemzeti alaptantervben Szerb, mostanra viszont kikerült onnan. A Nemzeti Együttműködés Rendszerében, ahol Szakács támadásai alakíthatják kultúrintézetek sorsát, Takaró Mihály meglátásai pedig az irodalmi alaptantervét, sajnos a Lomnici-sejtések is kedvező kormányzati fogadtatásra találhatnak. Az már szinte mellékes is, hogy Lomnici állításával szemben, mint arra Széky János felhívta a figyelmet, a kilencvenes évek közti alaptantervben sem szerepelt Szerb.
Megafonák
Billiók lenyúlása, a focihuligánokhoz kiszervezett állami fizikai erőszak, a narancssárgában ázó közmédia, és a Kesmába összelopkodott több száz tévé, rádió, újság, miegymás után központos Kovács még azt állítja, hogy a fideszesek félnek hallatni a hangjukat?
Mindaz, amit az elmúlt években láthattunk, gyakorlatilag paródiája az egykorvolt, sértődésekkel és nagy indulatokkal terhes kultúrharcoknak. Hol van már, mikor Csoóri Sándor és Konrád György szálltak be a politikai ringbe! Vagy akár csak az, mikor az olvasásra érdemes irodalmi munkássággal bíró Döbrentei Kornél, esetleg Kertész Ákos nyilatkozott oda – megosztón, másokat elhatárolódásra késztetőn. És hol van már Németh László, Szabó Dezső vagy Tormay Cécile világa! De még akár a cikkünk elején említett Gerő András is, aki a nevetséges támadások terén felveheti a versenyt, de legalább mégis van valamiféle történészi munkássága.
Maradtak a kormánypárti tévébe behívható percemberek, akiknél a legnagyobb kultúrharcos állítás az lesz, hogy az egyik kötet hosszabb, mint a másik. Nyilván nehezen is várhatnánk tőlük, hogy ennél mélyebb viszonyt alakítsanak ki bármilyen könyvvel.
