A „nagyon bátrak” kifaroltak az isztambuli egyezményből

A koronavírus-járvány elleni hősies küzdelmünk kellős közepén, amikor felfegyverzett katonák járják az utcákat, amikor a rendőrség teljes kapacitással véd minket a járványvésztől, amikor katonai parancsnokokat rendelnek a fontos vállalatokhoz, de még a kórházakhoz is, egészen fura dolgokról dönt az Országgyűlés.

Kedden is ülésezett a T. Ház, és a KDNP-s képviselők indítványára el is fogadott egy politikai nyilatkozatot a kormánypárti többség. Ennek lényege, hogy ne ratifikáljuk, ne tegyük belső joggá az isztambuli egyezményben rögzített rendelkezéseket a nők elleni erőszak visszaszorítása érdekében.

A járványveszély előtt hosszú éveken át nem volt sürgős erről dönteni, ám most annyi türelem sem volt a kereszténydemokrata képviselőkben, hogy kivárják a veszélyhelyzet végét, és csak utána terjesszék elő javaslatukat. Inkább vállalták, hogy hülyét csinálnak egy egész országból. Hiszen évekkel ezelőtt még lelkesen vettünk részt az egyezmény kidolgozásában, Magyarország nevében alá is írta valaki a csatlakozásról szóló dokumentumot, most pedig kidobják az egészet az ablakon.

Lehet, hogy azért, mert az a hír járja, hogy az Európai Unióban kötelezővé akarják tenni a tagállamok számára az egyezményben foglaltak ratifikálását. Ez lesz a következő ügy, amivel el lehet majd terelni a figyelmet a jogállamiságunk hiányosságai miatt ellenünk indított kötelezettségszegési eljárásokról.

Amikor aláírtuk a nyilatkozat arról, hogy az egyezményt beépítjük a belső jogrendszerbe, ugyanaz az Orbán Viktor volt a kormányfő, mint most, a KDNP is ugyanúgy a Fidesz szövetségese volt az Országgyűlésben, mint most, tehát a saját korábbi döntésüket semmisítették meg most.

Lehetséges, hogy azóta meggondolták magukat. A KDNP-sek a vasárnapi boltbezárásokról is képesek egyszer így, máskor meg úgy gondolkodni. Az is lehet, hogy kiszámolták, mennyibe kerülne azoknak az intézményeknek a létrehozása és működtetése, amelyekkel segítséget lehetne nyújtani a családon belüli erőszak sértettjeinek, hogy ne váljanak áldozatokká. Becslések szerint akár 8 milliárd forintot is rá kellene áldoznunk a bántalmazott nők védelmére, hogy eleget tudjunk tenni a nemzetközi egyezményben rögzített feladatoknak. Ennek a pénznek nyilván jobb helye lesz például a vadászati világkiállítás büdzséjében.

Bármi is történt, az nem használ Magyarország jó hírének. Pedig kényesek vagyunk a jó hírünkre, gyakran szólítgatjuk fel külhoni kritikusainkat, hogy több tiszteletet adjanak a magyaroknak.

Azt mondják a kormányoldalon, hogy azért sem szükséges ratifikálni az isztambuli egyezményt, mert nálunk már szigorították a büntető törvényt, és mindent megtesznek a nők védelme érdekében. Csakhogy az intézkedések ellenére 2019-ben bizonyítottan 1464 nőt bántalmaztak Magyarországon, több mint 200-at megerőszakoltak, és 58-at meg is gyilkoltak. A statisztikai adatok azt mutatják, hogy a magyar nők számára, akiket otthonaikban, vagy párkapcsolataikban bántalmaznak, nem áll rendelkezése olyan felkészült intézményhálózat, amely segíteni tudna a bajban. Láttunk rá példát, hogy milyen kesztyűs kézzel bántak például a barátnőjét brutálisan megverő nyugalmazott katonatiszttel, vagy hogy miféle védelmet, segítséget kapnak azok a családtagok, akiket már bántalmaztak úgy, hogy rendőrségi eljárás is követte a bűntettet. Sőt olyan is volt, hogy bírósági ítélet is született egy családon belüli erőszak ügyében, később mégis gyermekek váltak áldozatokká.

Legutóbb egy hosszú ideje rendszeresen bántalmazott népszerű színész vált családi erőszak áldozatává, úgy hogy környezetében – a rendőrségen, az önkormányzatnál – mindenki ismerte helyzetét. A családon belüli erőszak áldozatai sokszor nem nők, hanem gyermekek, férjek, vagy apák. A meglévő intézményrendszerünk mai állapotában sem a nők, sem a családtagok számára nem képes megfelelő hatékonysággal védelmet biztosítani a családon belüli erőszak ellen.

Ócska kibúvót jelenteknek a már aláírt isztambuli egyezmény alól azok az érvek, amiket hangoztatnak a kormányoldalon. A szövegben szereplő gender szót lobogtatják véres rongyként, ahelyett, hogy elmélyednének a társadalmi nemnek, mint fogalomnak a tudomány által pontosan meghatározott értelmezésében. Tényleg megalázó a magyar választópolgárok számára, hogy annyira ostobának tartják őket, hogy a hazánk migrációs politikájának való megfelelést emlegetik kifogásként.

Mindazonáltal jó, hogy ülésezik az Országgyűlés a járványvész idején is. Erről jut eszembe, hogy 2019. március végén lejárt az a határidő, ameddig – az Alkotmánybíróság döntése érelmében – törvényt kellett volna alkotniuk a rokkantnyugdíjasok ügyében. Annak az alkotmánysértő jogszabálynak a károkozását kellett volna orvosolniuk, amellyel több tízezer rokkant ember életét nehezítették meg. Most éppen mulasztásos alkotmánysértés állapotában van a Tisztelt Ház. Most, hogy sikerült cserben hagyniuk a bántalmazott nőket, legalább azoknak a rokkantnyugdíjasoknak a kárát kellene törvényalkotás útján megtéríteniük, akiket ez a kormánytöbbség hozott nehéz élethelyzetbe. Nem politikai nyilatkozattal, hanem egy alaposan kimunkált törvényjavaslattal.