Terjedelmes esszével jelentkezett a Magyar Narancsban Farkas Zsolt, öt oldalon keresztül bírálva Békés Márton legutóbbi, Kulturális hadviselés című kötetét. Ráadásul ez csak az első része az írásnak, most csütörtökön érkezik a következő. A háborúskodást öncélú, tartalmatlan gesztusként jellemző szöveg izgalmas része, amiben azt fejtegeti: Békést szerinte csak addig érdeklik az írók és művészek, amíg mondataikat-cselekedeteiket a politika nyelvére le lehet fordítani. Minden politikai, vallja Békés, egyébként a nyugati progresszív népboldogító egyetemistákhoz hasonló módon. Az ő kedvelt mondásuk ugyanis, hogy „a személyes politikai”, aminek jegyében elszámoltatnának még azt is, aki bár elfogadó, de mégsem randizna mondjuk feketével, ázsiaival vagy épp transzneművel.
A békési elgondolás, amihez egyébként egyre jobban igazodik a kormány, ettől némiképp különbözik. A magánélet szentségéhez (szerencsére) még ők is ragaszkodnak, ideológiai-kultúrharcos elképzeléseiket pedig a közéletben kívánják csak érvényesíteni. Amit viszont rákényszerítenének mindenki másra. Ezt tükrözi a melegellenes törvényalkotás, és ezt az is, hogy az alkotószellem végtelen szabadsága problémás számukra, a saját elképzeléseiket kizárólagosítanák az oktatás és a kultúra területén. Legalábbis az „ellenoldalt”, a független alkotókat erre köteleznék, hiszen saját művészeti tevékenységüket illetően szintén elnézőbbek.
„Az Édes Anna, a Mario és a varázsló, Az ötödik pecsét, a Holt költők társasága, a Galaxis Útikalauz, Luis Buñuel, a Pink Floyd, Pintér Béla és Társulata és számtalan társuk a kultúra maga, a tartalom, amik nélkül a kultúrafogalom üres, amik háttérbe szorításával a »kultúrharc« kultúraellenes harc”, fogalmaz Farkas. A kulturális kánon pedig organikusan alakul, bekerülnek provokatívabb alkotások éppúgy, mint konzervatívabb szemléletűek, free jazz és black metal, szabadvers és szonett, erotikus költészet és másságirodalom. Tudja ezt amúgy jól Békés Márton is, aki egyrészt intellektuálisan is kiemelkedik közegéből, másrészt a konkrét kultúraellenes politikai akciókban sem vesz részt, „csak” ideológiát ad az egésznek.
A hazai jobboldal kultúrharcos hevülete mára a nyugati píszíterrorista eltörléskultúra („cancel culture”) ikertornyává vált. Nekiesnek a Cannes-ból a fődíjat elhozó filmnek, miközben azt még nem is láthatták, csak olvastak valamit arról, hogy ez is olyan alkotás. (Ahogy, felteszem, nem látták Julia Ducournau rendező előző, Nyers című, amúgy rendkívüli filmjét, és ha látták is volna, nem tudnák értelmezni.) Töröltetnének filmeket a Netflixről, miközben azokat meg sem nézik, csak a tematikából indulnak ki. Nem értik, hogyan működnek a műalkotások, azokat az ideológiai küzdelem eszközeinek hiszik. Ennek jegyében mára ott tartanak, hogy ha komolyan vennék, amilyen törvényeket hoznak, minden második könyvesboltot be kéne záratniuk, és a nyitva maradókban is lefóliáztatniuk a könyvek kétharmadát.
A kultúrharc jobboldali képviselői azt gondolják, hogy a nyugati píszípropaganda ellen küzdenek, de valójában csak ahhoz hasonulnak, maguk is a cancel culture képviselőivé válnak. Mindezt úgy, hogy a magánéletükben balos hardcore-t és provokatív szövegvilágú metalzenét hallgatnak, nem élnek házasságban, szabados szexuális életet folytatnak, imádják az annyit ostorozott Hollywood által kitermelt popcornfilmeket, ha pedig esetleg vannak gyerekeik, hát őket sem úgy nevelik, ahogy a nyilvánosságban elvárnák mindenki mástól. Épp ezért álságos és hazug mindaz, amit a társadalomra kényszerítenének.
