Kádár Jánosról mesélik, hogy „szülőfalujában” Kapolyon kérték tőle, intézze már el, hogy legyen burkolat az úton, mert ősszel nagy a sár. A pártfőtitkár azt mondta, ez ügyben a kapolyiak forduljanak a tanácselnökhöz. Ők közölték, hogy a „fejhez kell menni”, úgy hatékonyabb, mire Kádár elmosolyodott. Megértette, egy hét múlva munkagépek lepték el Kapolyt.
Az október 23-i tüntetés legfontosabb kérdésére – ki fog holnap tanítani? – választ a mai viszonyok között ugyanúgy csak „a fej” adhat. De vajon ez az egyszerű szakpolitikai kérdés, meg úgy egyáltalán az oktatás ügye miért vitt tízezreket az utcára? Hogy jutottunk el oda, hogy aki ma a minőségi oktatás feltételeit követeli, az szükségszerűen kormányellenes lesz?
A rendszer működtetői ezt csakis maguknak köszönhetik. És most ha a pofonért nem is, de a kritikáért házhoz mentek. Az oktatás út szélén hagyása nagyon is fontos sarokköve az orbáni politikának. Ezért is voltak ezen a szakterületen olyan államtitkárok, akiket munkásságuk alapján nehezen lehetne a pótolhatatlan jelzővel illetni. A másik ok formai: a szokásos fideszes központosító mánia csúcsra járatása. Itt aztán annyira centralizált lett a centralizáció, hogy saját maguknak kellett valamelyest decentralizálni azt. Csakhogy az így felépülő rendszerek maguk zárják ki az önkorrekció lehetőségét, pláne, ha a rendelkezésre álló pozíciók betöltéséhez sem kell más, csak lojalitás.
Tizenkét év alatt jutottunk el oda, hogy a kormány most már nem csak terel és hallgat, amikor meghallja az egyre feszítőbb, „ki fog holnap tanítani” kérdést. Mondania kell valamit, mert akkora csődtömeget hoztak össze, hogy már saját híveiket is zavarja a dolog. A válaszban persze nincs köszönet. Az is csak egy tünet, hogy a kormány egyre keményebb eszközökkel és egyre fajsúlyosabb szereplőkkel próbál rendet teremteni. Az igazi probléma az, hogy Kádár János világa után újra „fejnehézzé” vált a rendszerünk.
