A hétvégi kánikulában több, Kis-Küküllő menti településen lajtoskocsikból osztották az ivóvizet, mert a levonuló sós áradat miatt le kellett állítani a helyi vízhálózatokat. A közösségi médiaoldalakat halott hódok, parton heverő haltetemek képei árasztották el, és ez még a kezdet: miután a vízi élővilág kipusztult, következnek a part menti fák, mert a só minden bizonnyal nem kegyelmez nekik sem.
Nem csak a bányakatasztrófában érintett településen konganak a panziók: egyelőre üres Szováta, alig akad vásárló Korond falu híres főutcáján, ahol a rengeteg kínai csecsebecse mellett kis szerencsével hagyományos kerámiát is lehet vásárolni. Székelyföld egy fontos része elesett – Parajdon ugyanis nem csak átutaztak a turisták, hanem sokan tíz napra-két hétre mentek oda, hogy kezeljék a gyerekek és felnőttek asztmáját, egyéb légzőszervi betegségét, majd a napi 3-4 órás bányaterápia után felfedezték a környéket. Most sokkal kevesebben lesznek az udvarhelyi Mini Erdély Parkban, a Gyilkos-tónál vagy akár a marosvásárhelyi állatkertben is, mert ezek a helyszínek mind könnyen bejárhatóak voltak Parajdról.
És akkor beszéljünk a sóvidéki nagyközség tragédiájáról, ahol most tanulják meg az emberek azt, mennyire kiszolgáltatott helyzet egyetlen dologra építeni egy egész környék megélhetését. A Sóbánya elesett, és ezzel panziósok, vendéglátósok, különféle szolgáltatásokból élő hosszú sora marad egyik napról a másikra megélhetés nélkül. És nem csak ők: már kenyérből is nagyságrendekkel kevesebb fogy (hisz nincs turista, aki megegye), az éttermekben drasztikusan lecsökkentették a választékot (már a csapolt sör is eltűnt, mert megromlik a hordóban, mielőtt elfogyna), és akkor nem beszéltünk arról, mi lesz a bányászok sorsa januártól, mert a Nemzeti Sótársaság csak addig ígérte biztosra a fizetések folyósítását.
Ki kell mondani azt is: a biztos megélhetés, a nemzetközi hírű turisztikai látványosság által generált állandó forgalom elkényelmesítette a közösséget. Még talán a bánya vezetése is azt hitte, hogy örökké tart a Kánaán – a turista csak jön, bármennyit emelnek az árakon. Nem törődtek a régóta tudott veszéllyel, mert azt gondolták, ha eddig nem volt nagy baj, ezután sem lesz bizonyára. A település vezetésének nem volt fontos a falukép (Torockón a hagyományt adják el sikerrel), mert a turista a csiricsáré panzióban is kifizette a több napos szállásdíjat. Nem volt előre tervezés, stratégiának sem láttam nyomát még a politikusok részéről sem – a legtöbben örökké tejelő fejőstehénként tekintettek az őseiktől megörökölt helyzetre, és leginkább a kiszedhető legnagyobb profitra figyeltek.
Ennek a mentalitásnak lett aztán az áldozata egyik napról a másikra egy egész régió, ki tudja, hány évig vagy évtizedig tartó súlyos környezeti károkozással.
Hogy a kollektív sokkból lesz-e kiút, arra egyelőre nem tudják a választ a Sóvidéken.
A Koffeint a BLCKEST Coffee, a hazai specialty kávék szakértője támogatja.
