Kanton tüntetői nekimentek az egyenruhásoknak, többen rendőrautókat borítottak fel, mások korlátokat döntöttek le. Végül rohamrendőröknek kellett kiszállniuk, megfékezni a tiltakozókat.
Ha csak néhány évvel ezelőtt olvassuk a fentieket, akkor vagy nem hisszük el, vagy a megdönthetetlennek hitt kínai rendszer bedőlését vizionáljuk magunk elé. Utóbbiról azért nincs szó, de valami olyasmi történik, amit korábban valóban nehéz volt elképzelni. Az pedig jelzésértékű, hogy ezt az előzőleg még nyugatiak által is agyondicsért kínai járványkezelés hozta magával. Kanton lakói ugyanis a lezárásokkal mennek szembe tömegével, sokan az ellenőrzőpontokat verik szét, mások a rendőrökkel csapnak össze. Mintha a szigorú kijárási tilalom nem válna be abban az országban sem, amelyről korábban sokan azt hitték: lám, ott katonásan végrehajtanak mindent, amit csak az állam megkövetel.
Nemrég interjúztunk Salát Gergely sinológussal, a beszélgetésből sem az derült ki, hogy a kínai rezsim napjai meg lennének számlálva. De a „zéró covid” politikáját láthatóan szerinte is érdemesebb lenne felülvizsgálni, még ha érti is okát: „A kínai egészségügyi rendszer fejletlenebb, mint az ország általános fejlettségi színvonala. Ha erre ráengednék az omikron variánst, jó néhány millió kínai meghalna, és jól fotózható tömegjelenetek lennének a kórházak folyosóin”. De ez is csak feltételezés, és semmi nem garantálja, hogy nem megy így is, úgy is keresztül a vírus mindenkin. Ahogy más vírusok szintén, amelyek – látjuk már – jóval keményebben sújthatnak le, ha a lezárások miatt nem esünk át rajtuk egy adott szezonban.
Korábban nem voltak ritkák az olyan címek, mint hogy „Kína nyerésre áll a koronavírus ellen”. Mindezt akkor, amikor állítólag nagyon kevesen kapták el épp az ázsiai országban a fertőzést. Pedig akkor is lehetett már hallani, hogy ha éppen elkerüli őket a vírus, hát akkor később fog visszatérni. Az országok szétbogozhatatlanul össze vannak kötve, Észak-Korea-szintű elzárkózás kell ahhoz, hogy valaki ezen kívül essen, de valószínűleg még az sem elegendő.
Talán érdemes lenne félretenni azokat a kulturális előítéleteket is, miszerint a kínai, az már csak olyan, hogy ha húsz napra bezárja az állam a négy fal közé, ő ebbe szó nélkül belemegy. A tiltakozás okai persze sokrétűek: elszegényedés, munkanélküliség, élelmiszerhiány, a bezártság megelégelése. Az elmúlt két évben rengeteg megfejtést olvashattunk a „fegyelmezett” ázsiaiakról és a szabadságellenes korlátozásokat rosszul tűrő európaiakról. Esetleg mégsem azok értékrendjével vannak gondok, akik hosszú távon nem viselik jól az ilyesmit.