Szomorúan figyelhetjük azt az irányt, amely felé a Nemzeti Filmintézet (egykori Filmalap) néhány éve elindult. Szomorúan a Filmalap örökségének vállalhatóbb részei, de a Filmintézet tevékenységének fontos részei miatt is. Fontos volt például a Filmio streaming-platform 2020-as elindítása, így pedig az, hogy végre jó minőségben nézhetünk az interneten egy sor, korábban nehezen elérhető magyar filmet. Annak szintén örülhetünk, hogy Veszprémben is van már nyaranta filmfesztivál. (Az olyan gesztusokat persze így is kritizálhatjuk, mint a Tobi színei vetítésének tavalyi lemondása.)
A támogatások osztása viszont az elmúlt években a korábbinál is tragikusabb irányt vett. Az egyablakos rendszer eleve elhibázott, sokakat értelmetlenül foszt meg a filmezés lehetőségétől. Andy Vajna alatt viszont legalább még lehetett bízni a többé-kevésbé szakmai döntésekben, ha a nézőszámot preferáló koncepció már akkor is a magyar film félreértésén alapult. De mit mondhatunk az elmúlt évek tendenciájáról? Schwechtje Mihály filmrendezőnek adnánk át a szót: „Vajnának meg kellett halnia, hogy a gátlástalan politikai kiszorítósdi elindulhasson, és a magyar film át legyen játszva a kultúrharc jegyében a hatalom felé a hűséget nyilvánosan is kifejező produceri körnek. A kiváltságos pozícióért és pénzért cserébe minden nyilvános szerepléskor a kormány kultúrpolitikai és ideológiai narratíváját harsogják. Ezzel párhuzamosan a Freeszfe körüli emberek büntetve vannak. Olyan esetet is tudok, amikor valakit kiraktak a saját filmjéből, hiába maga írta és rendezte volna azt.”
Az utóbbi időkben két presztízsprojekt mindennél pontosabban mutatta ezt. Egyrészt a héten mozikba kerülő Katinka, amely 560 milliós támogatásból készülhetett. Egymaga több támogatást kapott tehát, mint előtte kilenc évben 21 dokumentumfilm összesen. Amikor hétfőn erre rákérdeztünk Káel Csabánál és Lajos Tamásnál, úgy tettek, mintha a produkcióra és a dokumentumfilmekre általában sajnálnánk a pénzt. Pedig nem: csak az lenne szerencsés, ha egyensúlyi helyzet állna fenn, és a Könnyű leckékhez vagy az Egy nő fogságban-hoz hasonlóképp fontos projektek ezután is el tudnának készülni. Ahogy izgalmas új játékfilmek is. Csakhogy ma mindarra semennyi vagy épp töredékpénz jut, amit nem egy kiváltságos kör tesz le az asztalra. Sorra utasítják el olyan nagyszerű alkotók terveit, mint Schwechtje mellett Pálfi György, Török Ferenc, de nem készíthette el végül A víg özvegyet Szinetár Miklós sem. És nem mintha korábban nem láttunk volna hasonlókat. Mészáros Mártának is előszobáznia kellett, hogy végül megrendezhesse az Aurora Borealist. (Korrupcióról szóló filmtervére pedig nem kapott pénzt.)
A másik projektről múlt héten hallhattunk. Kevin Spacey lehet majd az egyik szereplője (sőt, főgonosza!) a tatárjárásról szóló, 1,26 milliárdos gyártási támogatásban részesülő 1242 – A Nyugat kapujában-nak. De felbukkanhat a filmben Christopher Lambert és Eric Roberts is. Ami szép és jó, Soós Péter rendezőről (Jóban Rosszban, Korhatáros szerelem stb.) viszont épp olyan kevéssé hallhattunk, ahogy a forgatókönyvírókról. Spacey visszatérésének szakmai kvalitásait ismerve, metoo-ügyei ellenére is örülhetünk akár, de ő tipikusan az a színész, aki csak jó rendező kezei között, minden tekintetben remek filmben szárnyal.
Régóta halljuk, mekkora szükség lenne történelmi filmekre, miközben ezalatt jobbára a sok száz évre visszamenő, kardos-szerelmes kosztümös produkciókat értik. Hiszen történelmi munkák akadnak bőven a Félvilágtól a Saul fián át az Apró mesékig. Még a minőségükkel sem akadhat probléma. A látványprojektekével, mint a Kincsem, már inkább. És hogy mit várhatunk az 1242-től? Erősen kérdéses.
Mindenesetre azok után, hogy a sokszor bizonyított Pálfi Györgyöt miként csuklóztatták a Toldival, és remek rendezőket hogyan hagynak parlagon heverni, mindez továbbra is nagyon szomorú. Míg az olyan, erősen megkérdőjelezhető színvonalú munkák zöld utat kapnak, mint az Így vagy tökéletes vagy a Post Mortem, potenciális remekművek nem születnek meg, és egymilliárd megy el egy műre, amit Spacey miatt nyilván megnézhetnek többen, de ettől még biztosan hozzá fog tenni a magyar filmművészethez? Bízzunk azért benne.
Mindenesetre még annyi, hogy én úgy tudtam, ebben a tatárjárásos történetben a „főgonosz” inkább Batu kán volt. Az 1242 viszont magyar-mongol-angol koprodukció lesz.
