
Emlékszem, gyerekkoromban (ötvenes-hatvanas évek) még Budapest közepén is gyakran volt áramkimaradás. A balatonszemesi vállalati üdülőben, ahol volt szerencsém jó pár nyáron eltölteni két-két hetet, bizony a szobák sztenderd felszereléséhez tartozott a vastag kocsis gyertya meg a gyufa. Sőt, amikor a kilencvenes évek elején, már kétgyermekes apaként kiköltöztünk a III. kerület legszélére, még akkor is előfordult, hogy néhány órán át nélkülöznünk kellett a tévét, a számítógépet, rossz esetben, télen a fűtést is. Valahogy így működik a mai magyar állam is: helyenként jól, de sok helyütt és gyakorta rosszul vagy sehogy.
Állambácsi kétségkívül jól teljesít, amikor a bevételeit kell biztosítania. A forgalmi adó nagysága világrekord. Szükség esetén röpködnek a vállalati különadók. Az infláció letörésében sem jeleskednek, hiszen a gyorsan növekvő árak azonnal emelik az áfa- és jó eséllyel a nyereségadó-bevételt. Az üzemanyagok ársapkájának kivezetésekor halkan, csendben sikerült az amúgy is nagyon magas adókat-járulékokat literenként nagyjából hatvan-hetven forinttal megemelni. Ugyan az árnyékszékekre még nem vetettek ki adót, mint Vespasianus, de lehajolnak az aprópénzért is: a kormány adócsalást kiáltva, az adóév közepén, egyik hónapról a másikra megszüntette a katának becézett, egy korábbi Orbán-kormány által vállalkozásbarát lehetőségként bevezetett adózási formát, pár milliárdnyi pluszbevételért.
Az említett adók forrása a gazdaság, aminek működőképessége már csak azért is fontos funkciója (lenne) az államnak. E tekintetben azonban gyakran tapasztalhatók „áramkimaradások”, aminek oka egyértelmű: a politikai szempontok felülírják a ökonómia szabályrendszerét. A példákkal vaskos tanulmánykötetet lehetne megtölteni, de talán elég, ha csak a rezsicsökkentést és az ársapkákat említem. A mesterségesen alacsony ár konzerválta a pazarló (az egyénnek és az államnak egyaránt káros) energiafogyasztást, az üzemanyagok és élelmiszerek terén pedig áruhiányhoz vezetett. Az utóbbi árucsoport rögzített árai jelentősen hozzájárultak még az infláció meglódulásához is.
Ennél is nagyobb bajok vannak a beszedett pénzek felhasználásával. Azt például egyetlen politológiai alapvetésben sem olvasom, hogy az állam feladata lenne némely sportágak százmilliárdokkal való kitömése. Az egészségügy és az oktatás működtetését viszont minden szakmunka az állam elsődleges funkcióiként említi.
Az elmúlt bő évtizedben nagyjából 6000 orvos távozott külföldre a jobb munkakörülmények és tisztességes megélhetés reményében. Az egészségügyi szakdolgozók száma csak 2021-ben 17 ezer fővel csökkent. Friss és szomorú hír: az ország összes háziorvosa közül mindössze hatan harminc év alattiak… A kórházakban nem ritka, hogy a betegek hozzátartozóival hozatnak be a sarki patikából gyógyszereket, segédanyagokat. Az egészségügyben zajló felújítások pedig amolyan NER-specifikusak: a munkát az alvállalkozó alvállalkozójának alvállalkozója végzi, a tenderen elnyert pénz töredékéért.
A közoktatás helyzete semmivel nem jobb. A tanárok évek óta panaszkodnak a NAT tananyagának mennyiségére és minőségére: borsó a falra. Mint ahogy a megélhetési problémáikkal kapcsolatos kérések, sirámok is. Az egy éve folyó akciók pedig megértés helyett csak pökhendi arroganciát váltottak ki a hatalomból. Aligha csodálható, hogy 16 ezer tanár és 14 ezer szakasszisztens hiányzik a rendszerből, ami a sötétnél is sötétebb jövőt sejtet.
A kormány a közelmúltban törvényben deklarálta, hogy gyakorlatilag semmilyen felelősséget nem vállal a szociális gondoskodásra szoruló emberek ellátásában. A nyugdíjak értékállóságának megőrzése puszta szólam, amikor az emelés mértéke 10 százalékkal marad el a januári inflációtól, aminél a nyugdíjasokra mért pénzromlás nagyjából még 3 százalékkal magasabb. Az idősgondozásban elhanyagolható az állami intézmények szerepe, mint ahogy a gyermekvédelem rendszere is szétesőben van az anyagi és humán erőforrások hiányában.
A mélyen alulfinanszírozott területek mellett vannak aztán, amelyekkel állambácsi csak annyiban foglalkozik, amennyiben van valamilyen propaganda-értéke. Ennek tipikus példája az állatvédelem, amely – nem túlzás a szó – tragikus helyzetben van, a kormánybiztos mégis hetente ragozza a semmit, mosolyog magabiztosan médiaszereplései keretében.
Ahogy áramszünet esetén előkaptuk a gyertyákat és mécseseket, úgy fordulnak szükségmegoldásként a pénzszűkében lévő kórházak, iskolák, alapítványok, egyesületek a magánszférához. Egyszázalékért, adományért, segítségért, támogatásért, egy kis alamizsnáért. De ahogy a zseblámpa nem helyettesítette a csillárt, úgy nem vehetik át az állam feladatait a civilek sem.
Emlékszem, amikor elfújtuk a gyertyát, büdös volt. Érzem most is.