Ha a kormány hétfőn kigondolná, hogy minden városháza kiemelt stratégiai jelentőségű építmény, és "át kell írni" őket az államra, de szaporán, esetleg kitalálná, hogy a hetvenhét rétegű bürokráciába burkolt Nemzeti Mellékútvonal Kezelő hatékonyabban tud gondoskodni az önkormányzatok kezelésében lévő utakról, mint a települések, akkor ugyan mi akadályozná meg őket abban, hogy ezeket az ügyeket is elvonják az önkormányzatok hatásköréből?
Úgy tűnik, hogy semmi. A Parlamenten úgy menne át a javaslat, mint kés a vajon, és az elmúlt évek alkotmánybírósági határozatait elnézve a testület valószínűleg nem dőlne a kardjába még akkor sem, ha arról szerezne tudomást, hogy az önkormányzatok már csak a helyi könyvtárellátás biztosításáért felelnek. A központosítással és az önkormányzatok kiüresítésével az a fő probléma, hogy nem szab neki határt semmi. Bármilyen feladatra rá lehetne fogni, hogy hatékonyabban el lehetne látni a központból, vagy azt, hogy az önkormányzatok egyenetlen színvonalon nyújtják a szolgáltatást. És az állam egyenletes színvonalon nyújtja? Mi a biztosíték arra, hogy hatékony lesz a központosítás? És ha véletlenül nem lesz jobb minőségű és olcsóbb az iskola vagy a szakrendelő működése állami kézben, akkor majd mit csinál a kormány? Elnézést kér, és visszaadja?
Ugyanez a gondolkodás a tulajdon és az adóbevételek kapcsán is megfigyelhető. Szinte meg sem lepődött a szélesebb nyilvánosság azon, hogy az egyházak tavaly év vége óta az általuk használt, de önkormányzati tulajdonban lévő épületért "bejelentkezhetnek", a településeknek pedig ingyen kell átengednie nekik azokat. Egyes önkormányzatok természetesen felháborodtak, a sajtó is foglalkozott a témával, de igazán mély döbbenet nem kísérte már azt a hírt, hogy egy-egy várost vagy falut estéről reggelre meg lehet szabadítani a saját tulajdonától.
Nem csoda, ha a hír nem kavart akkora port, mint amekkorát megérdemelt volna, hiszen a Fidesz nem először üzente meg, hogy az önkormányzatoknak tulajdona van ugyan, de nincs. Korábban azzal az ötlettel állt elő, hogy az települések legyenek kötelesek kiárusítani önkormányzati lakásaikat a bennük élő bérlőknek. A felháborodás ekkor elég nagy volt ahhoz, hogy a Fidesz visszatáncoljon, de nem úgy tűnik, hogy ez sokat változtatott a kormányzat gondolkodásán.
Ugyanez a helyzet az adóbevételekkel is: 2010 óta számos helyben keletkező bevételt elvont a települési önkormányzatoktól a kormány. Emögött sem lehet különösebb következetességet felfedezni, vagy ha igen, az még borúsabb jövőt vetít előre: Paks kiemelt beruházássá nyilvánítása, és így az iparűzésiadó-bevételek elvonása például valamiért nem merült fel korábban, csak akkor, amikor a város polgárai nem fideszes polgármestert és képviselőtestületet választottak. Akkor viszont, úgy tűnik, hirtelen sürgőssé vált. Nehéz lenne ezek után érveket tenni a döntés mögé, akkor is, ha egyébként – más módon és kisebb mértékben – de akár logikus is lehetne, hogy a nagyberuházások által fizetett adókból a környékbeli településeknek is jusson. Mármint azoknak, akiket a hatásai valóban érintenek. Az elvonás pedig olyan mértékű, hogy azt sugallja: ezzel az erővel tulajdonképpen mindent elvehettek volna, annak sem lenne semmi akadálya. És valóban nincs is.
Hasonlóan bánik a kormányzat az önkormányzati feladatkörökkel is: államosítja az oktatást, szándéka szerint leginkább az egyházaknak szervezné ki a szociális ellátást, kivenné önkormányzati kézből a szakrendelőket. Láthatóan a kormányzat szerint már nincsenek olyan közügyek, amelyek intézésére a helyi önkormányzatok létrejöttek, és amelyeknek az önkormányzatoknál is kell maradniuk.
Az önkormányzatok feladata továbbra is helyi közügyek intézése lenne, autonóm módon. A vagyon – amit szintén bármikor, korlátozás nélkül elvonhat az állam – ennek az autonómiának a biztosítéka lenne, ahogy a saját bevételek is. Az önkormányzatiság létezése pedig a demokrácia része. Úgy tűnik, egyre többször kell ehhez is hozzátenni, hogy „lenne”.
