Valahogy úgy van a kormány az infláció letörésével, mint a beragadt uniós pénzek érkezésével: mindig néhány hónapnyira van tőle. Legutóbb, a pénzromlás februári adatainak közlésekor azzal nyugtattak a kormányoldal elemzői, hogy küszöbön a fordulat. Nos, a múlt héten a KSH által ismertetett friss, ropogós márciusi adatok szerint az enyhülés továbbra is várat magára.
Az előző hónapban a fogyasztói árak 25,2 százalékkal haladták meg az egy évvel korábbi szintet, az élelmiszerek esetében az árak 42,6 (!) százalékkal emelkedtek. S bár valóban elindult bizonyos termékek esetében egyfajta árverseny a kiskereskedelemben, a brutálisan magas februári bázishoz képest is egy hónap alatt 0,8 százalékkal nőttek a fogyasztói árak. A kormányfő által nemrég emlegetett inflációellenes injekció egyelőre nem hatásos.
Nem vagyok közgazdász, nem tudom, reális törekvés-e a kormány részéről az év végéig az egyszámjegyű infláció elérése. Az az információ viszont széles körben elérhető, még ha a propaganda nem is veri nagydobra, hogy az Európai Unió nagyobb részén, másként: az úgynevezett hanyatló Nyugaton ez már nem álom, hanem a valóság. Holott ha van olyan, hogy szankciós infláció, az az ottaniakat ugyanúgy sújtja, mint a magyarokat. Sőt, elvileg jobban, hiszen azok a kormányok nem harcolnak ki furmányosan különböző kibúvókat a büntető intézkedések hatálya alól, mint Orbán Viktor és csapata.
Így még inkább érthetetlen, miért mi vagyunk errefelé az inflációbajnokok. Az pedig végképp, hogy kiváló agráradottságokkal rendelkező országként miért ilyen magasak az élelmiszerárak. Persze bűnbakot könnyen talál a mi hatalmi gépezetünk: Brüsszel, a kereskedők, néha a jegybank. És az ukránok, akiknek állama a miniszterelnök legutóbbi közlése szerint a mi (vagyis a Nyugat) pénzünkből működik. Hangulatkeltésből, hergelésből jeles, ám a kijelentés nyomán megint ott a kérdés: a többieket miért viseli meg kevésbé ez a fajta anyagi áldozat? Az extra infláció egyelőre marad, ami a rekord áfán keresztül lapátolja át az emberektől a pénzt az orbáni állam feneketlen zsákjába; az ársapkák és az átlagfogyasztásig rögzített rezsiárak is maradnak, így a rászorultsági elvet mellőzve továbbra is hatalmas pénzek folynak el a tehetősek támogatására.
Gazdaságpolitikai fordulat híján a lényegen már az sem fog változtatni, ha döntően nemzetközi folyamatok hatására előbb-utóbb érdemben csökkeni kezd a pénzromlás üteme, s a kormány örömittasan körbetáncolja saját magát. Az alsó középosztályt a lecsúszás fenyegeti; aki szegény, még szegényebb. Ez volna a jó, felelős, nemzeti kormányzás?
