Tavaly március 4-én azonosították az első koronavírus-fertőzöttet Magyarországon. Vajon képesek leszünk bármit is tanulni a pandémia első évéből?
Egy éve jelent meg Magyarországon a koronavírus, legalábbis a rendelkezésünkre álló adatok szerint: ekkor azonosították az első fertőzötteket, két iráni diákot. Ma már senki nem emlegeti a két hallgatót, akiknek az esetét a külföldről történő behurcolás bizonyítékaként hordozta körbe a kormányzat. Közben kezdettől nyilvánvaló volt: globálissá vált világunkban, főleg az egymásra utalt Európában lehetetlen egész országokat hermetikusan elzárni a járvány elől – hiába érkezett a koronavírus-fertőzés eredetileg valóban Európán kívülről. Mára világos az is, hogy kétezer intenzív terápiás szakápoló és nagyjából ugyanennyi szakorvos sem lenne képes tízezernél is több lélegeztetőgépen lévő beteget kezelni. Hiába vásárolt a kormány 16 ezer lélegeztetőgépet az észak-olaszországi, megrázó képsorok hatására, ezek aligha lettek volna képesek megakadályozni egy hasonló helyzetet.
Őszre kiderült az is, hogy a kormányzat korábbi célkitűzései ellenére nem sikerül egyszerre megfékezni a halálozások számát és közben többé-kevésbé nyitva is tartani. Lehet, hogy a magyar kormány, amely a világ legtöbb országához hasonlóan pánikszerűen zárta le tavasszal az országot, valójában ősszel is ugyanilyen pánikszerűen, a gazdasági előrejelzéseket látva tartott még hetekig nyitva, miközben Magyarország a halálozási világranglisták élére ugrott.
Azóta már megjelent a láthatáron a hosszú távú megoldás, az oltás, és Magyarországon most is a gyors beszerzések idejét éljük: a „portyázók és a fürkészek” már nem lélegeztetőgépekre, hanem vakcinákra vadásznak, a kormány nagy mennyiségű orosz és kínai oltóanyaggal akarja felgyorsítani a kilábalást. Az elmúlt év eseményeit nézve később még ez is bizonyulhat magabiztosan kommunikált vakrepülésnek, mint a gigantikus lélegeztetőgép-beszerzés, de az is lehet, hogy megkímél majd életeket, mint a szigorú, időben elrendelt tavaszi zárlat – ez utóbbinak a hatékonysága mellett voltak komoly, negatív mellékhatásai a gazdaságban, az oktatásban és pszichésen is.
A keleti vakcináknak egyelőre nem ismerjük más jelentősebb mellékhatását azon kívül, hogy felmerült, a szabad mozgást lehetővé tévő vakcinaútlevelek kiállításakor ezeket nem minden ország fogadja majd el. Az elmúlt év tapasztalatai azt mutatják, hogy tizenkét hónap elképzelhetetlenül hosszú idő, és kiszámíthatatlan, hogyan alakulnak a dolgok. Talán ez a tapasztalat is hozzájárul a vakcinák iránti bizalmatlansághoz.
