Nem szeretnék hozzászokni ahhoz, hogy Magyarországon a politikai küzdelem szerves részévé válik rúgta be a vezető kormányerő annak a kampánynak a motorját, amely egyfelől hazug módon oltásellenesnek bélyegzi az ellenzéket (a „baloldalt”), másfelől eljutott odáig, hogy járvánnyal összefüggő halálesetekért politikusokat tegyen felelőssé. Elemzők hideg távolságtartással elmélkedhetnek a történéseket keretbe foglaló narratívákról, a politika, a kampányok természetéről, de talán mégsem kellene magától értetődőnek tekinteni ezt a jelenséget. Tudjuk, hogy e kampány kiötlői tisztában vannak vádjuk hamisságával, az új üzenetet szajkózó propagandisták is csak a dolgukat teszik (lásd: nincs ebben semmi személyes), ám a gyűlölet lecsorog oda is, ahol az efféle szövegeket szó szerint veszik. Márpedig a gyilkosság vádja gyilkos indulatokat kelthet, s még távolabb kerülünk attól, hogy nemzetünkre mint valódi közösségre tekinthessünk.
Nyilván nem lehetne a másik oldalról sem azt sugallni, hogy valamifajta szándékosság húzódik meg a járvány tragikus halálozási mutatói mögött. Ettől függetlenül jó lenne pontosan tudni, mi az oka annak, hogy Magyarország a harmadik hullámban ennyire rosszul teljesít az emberi életek megvédése terén. Hány honfitársunk lehetne még közöttünk, ha ebben hozzuk az uniós átlagot! Az oltásra koncentráló kormánypropaganda lényegében tabusítja a halálozást, ha mégis szóba kerül, másra tolja a felelősséget.
A halál(kampány) árnyékának völgyében is van remény: két és fél millió magyar beoltott szép, az
arányokat tekintve nemzetközi összehasonlításban egyenesen kimagasló teljesítmény. Még ha kevés is ahhoz, hogy emberéletek veszélyeztetése nélkül bárki is rövid távon nagy nyitásban gondolkodjék.
