Mivel viccnek kicsit durva lenne, ezért alighanem komolyan gondolták a potentátok, hogy síremléket állítanak a Magyar Falu Programnak. Történt ugyanis, hogy Gyopáros Alpár kormánybiztos pufimellényére zakót húzott és tartott egy amolyan megtekintő roadshowt az ország keleti csücskében és ennek keretében valakik, valahol úgy gondolták, hogy jó ötlet kopjafát állítani a Magyar Falu Programnak. Ám a helyi jobbikos politikus, az egyébként népi iparművész Adorján Béla a koszorúzással kísért protokolleseményről szóló Facebook-bejegyzéshez hozzászólva megjegyezte: hogy a képeken nem kopjafa, hanem egy Csekei csónakos fejfa látható, amit kizárólag síremlékként állítanak a gyászolók. Adorján hozzászólását azóta törölték.
Persze, kár lenne tagadni: ömlik a pénz a falvainkba. Gyopáros influenszervideójában is hangsúlyos szerep jut a polgármesteri hivatalok falain trófeaként virító tábláknak, amelyek büszkén hirdetik, hogy micsoda összegek érkeztek a közelmúltban az adott településre. Ezek a tíz- és százmilliók totemek: a vendégnek illik megcsodálni őket és elismeréssel adózni előttük. Hogy közben ennek a pénznek a töredékéért cserélnek gazdát az adott települések ingatlanjai, az már fideszes szemmel nézve részletkérdés. Ahogyan az is, hogy ezek a beruházások legtöbbször nem jelentenek megoldást a falusi állástalanságra. Mikor riportokon megkérdezem a helyieket, hogy honnan jön a kivitelező a korszerűsítéshez, akkor szinte minden válasz így indul: nem helybeliek kapták a munkát, hanem valami vállalkozó, aki kijár… és itt szinte biztos, hogy annak a városnak a neve hangzik el, ahonnan a térség regnáló országgyűlési képviselője/kiskirálya származik.
Kérdés az is persze, hogy miként fordul jobbra egy falu sorsa pusztán csak attól, ha van minibölcsődéje, iskolája, orvosi rendelője, szociális konyhája, vasútállomása, termelői piaca. A ki- és eltartott kormánypárti beszélő fejek kedvéért legszívesebben nemzeti- és narancsszínű emodzsik ezrét helyezném el az előző mondatban, hogy jelezzem: nem, nem szeretném, hogy romos és dohos ingatlanokban történjen a gyógyítás és az oktatás a magyar végeken. Csakhogy ez önmagában kevés. Vidéki orvosok, ápolók, falusi tanítók, helyben élő családi gazdálkodások nélkül mit sem érnek ezek a festékszagú termek. Ha ők egyszer végleg eltűnnek, meghal a vidék. A síremléke mindenesetre már megvan, és ki tudja, talán még reménykedhetünk is. A végső koszorúzáskor talán már nem pufimellényben mondják majd el a halotti beszédet a magyar falu sírjánál.
