Aki Magyarországon arra adja a fejét, hogy közéleti kérdésekben véleményt nyilvánít, névvel és arccal vállalja a meggyőződését, az pillanatokon belül egy mocsokáradat kellős közepén találja magát. És lassan az elviselhetetlen válik normává, az abnormális természetessé. Ha valaki szóvá teszi az őrjöngő kommentzuhatagot, a dehumanizáló verbális lincselés méltánytalanságát, könnyen megkapja a cinikus reakciót: minek megy ki a napra, aki nem bírja a fényt?
Hodász András atya tegnap hosszú videóban jelentette be, hogy befejezi tevékenységét, misszióját a nevével fémjelzett Papifrankó Youtube-csatorna. A búcsúüzenetben felsorolt okok részben kifejezetten személyesek, részben a magyar közélet és közbeszéd állapotából erednek. Oldalunknak nyilatkozva Hodász atya világossá tette, hogy többek között az egyik kormánypárti véleményvezér támadásával telt be nála az a bizonyos pohár. – Nehéz állni azokat a viharokat, amelyeket influenszerként állni kell... Nagyon nehéz felvértezni magadat a rengeteg levél, visszajelzés, lejáratás, erkölcsi megsemmisítés ellen. Az online bullying és online lincselés világa képes sebeket okozni: a Bölcsesség könyve úgy fogalmaz, hogy az ostor csak a bőrt tépi fel, de a bántó szó az a csontot töri össze – fogalmazott a videóban. Azt is megjegyezte, hogy nyilvános állásfoglalásai összhangban vannak egyháza tanításával, mégsem kapott fentről bátorítást. Elmondása szerint a saját lelki egészsége megóvása érdekében szeretné kiküszöbölni az életéből az ilyenfajta nyilvános szereplések jelentette stresszfaktort. A hit – amelynek csendes derűje az utolsó videón is átsugárzik – a legerősebb támasz az evilági próbatételek elviselésekor; az, hogy Hodász atya mégis a hátralépés mellett döntött, olyan felkiáltójel, amely minden jóakaratú embert gondolkodásra és cselekvésre kell késztessen.
Vajon megengedheti-e magának a katolikus egyház, hogy lemondjon egy elsősorban a fiatalokat megcélzó, friss hangról, evangelizációs csatornáról a mai időkben? A kérdés költői, és vannak ennél kínzóbb felvetések is. Meddig tűri a magyar társadalom, hogy a közélete útszéli stílusú átkozódásokba, fanatikus szekták háborúskodásába fulladjon? És ne áltassuk egymást: ennek nincs köze a választások közelségéhez, Magyarországon régóta folyamatosan kampányidőszak van. És kommunikációs kormányzás. A nyelvezet durvasága önmagában is probléma, de nagyobb baj, hogy a közösség igazi sorskérdéseinek nem egyszerűen a megvitatását, a felismerését is lehetetlenné teszi.
Mindez nem az egyik politikai szekértábor kizárólagos felelőssége, ám az messze nem egyenlő arányban oszlik el a szembenálló felek között. A tizenkét éve a hatalmát fokról fokra kiterjesztő kormányoldal mára olyan roppant gépezetet működtet, amely a társadalom aggasztóan nagy részét zárja el a közéleti tájékozódáshoz szükséges információktól, s minden érdemi vitát széttrollkodva kelt gyűlöletet az ellenvéleményüket nyilvánosan megfogalmazókkal szemben. A hatalom ellen szót emelni, a másik oldalon szerepet vállalni ma egyet jelent annak kockázatával, hogy kikezdik a megszólaló emberi méltóságát, erkölcsi integritását, rosszabb esetben egzisztenciálisan is tönkreteszik. Hodász atya a hidak építésének fontosságáról beszélt, miközben a mostani kurzust éppen a hídépítők zavarják a legjobban. Ha pedig a nyilvánosan hirdetett értékrendjük hasonló, vagyis nemzeti elkötelezettségű, polgári, konzervatív, netán hitvalló keresztény tér el a propaganda fő szólamától, hát akkor számíthat a legkevesebb kíméletre. A szekta egységét féltik tőlük ugyanis.
Amit Hodász András atya influenszerként tett, bizonyosan nem volt hiábavaló, nyomot hagyott, példát mutatott. Elcsendesítésével a jóakaratú emberek Magyarországának a hangja lett halkabb.
