Meg kell hagyni, hogy kitettek magukért a protestáns egyházak az elmúlt napokban. A nem túl dicsőséges sort az evangélikusok nyitották: Labossa Péter Mihály érdi lelkész prédikációban fejtette ki, hogy a holokauszt a zsidók árulásának következménye volt. Fabiny Tamás püspök elhatárolódott. Az Erdélyi Református Egyházkerület pedig lemondásra szólította fel Minya István kalotaszegi esperest, aki arra hívott fel a közösségi médiában, hogy nagy szenvedést okozó kivégzési módok alkalmazásával végezzenek azokkal, akik nem tetszenek neki – most éppen az olimpiai megnyitó szereplőivel.
Az esperesnek joga van úgy látni, hogy az olimpiai megnyitó megsértette a kereszténységet, gyilkos indulatok szításához viszont nincs joga. Ezt szerencsére az egyháza is így gondolta. Főleg, hogy ezzel az egyház képviselője a híveknek és a teljes társadalomnak azt üzente: a konfliktusok megoldásának az a módja, hogy elpusztítjuk azt, aki megsértett. Sajnos ez a mentalitás nem csak a magyar közéletet hatja át – bár az erdélyi magyar közéletre talán egy kicsivel kevésbé volt jellemző –, hanem a társadalmi érintkezés minden területét. Mert az ember nemigen válogat, hogy az őt körülvelő mintákat mikor alkalmazza. Viszi magával az egész pakkot, mindenhová, így élünk Magyarországon is hideg polgárhábrúban, miközben ez nincs is mindenütt így, a világszerte növekvő polarizáció ellenére sem.
Az egyház nyilván helyesen tette, hogy lemondásra szólította fel az esperest, de a történetnek más olvasata is van. Emlékszem, hogy a jogtörténet tanárunk mennyire látványosan nem szívesen tartotta meg a középkori kivégzési módokról szóló órát. Olyan rövidre fogta, amennyire tudta, hiszen a kegyetlenkedések elborzasztóak. Ha valaki ezekről fantáziál, ráadásul ezt a legnagyobb nyilvánosság elé tárja, vezetői felelőssége tudatában, annak szinte biztosan az átlagos szintet meghaladó indulatkezelési problémái vannak. A felelősség így nem csak őt, hanem a közvetlen közösségét is terheli. Miközben nyilván ők is tudomást szereztek arról, hogy mi történt a messzi Párizsban, lehet, hogy azzal már kevésbé foglalkoztak, hogy a mellettük ülő ember nincs jól. Talán már rég nincs jól, miközben más emberekért is felel.
Ez nem lenne meglepő, és a probléma messze nem csak az egyházakra jellemző. Ezzel együtt jutott már el hozzám magyarországi egyházból olyan történet, hogy a mentálhigiénés segítő foglalkozást szabadidős programnak kellett álcázni, nehogy megtudja az egyházvezetés, hogy az egyház néhány képviselője, főleg a végeken, kikészült a szolgálatban, hiszen ennek a problémának nem is illene léteznie. Számos példát lehetne még hozni, iskolákból, szociális intézményekből, vagy máshonnan. Tabusítás, túlterheltség, máshol az anyagi lehetőségek, a figyelem vagy a tudatosság hiánya vezet oda, hogy már csak akkor kapnak észbe, amikor a jéghely csúcsaként valami megmagyarázhatatlanul botrányos dolog történik, mint most is. Ilyenkor legjobb esetben megválnak a botrány okozójától, és csend lesz. Addig, amíg a probléma újra fel nem üti a fejét.
Az egyházaknak nem lehet célja, hogy elszabaduljon a társadalomban kezeletlen indulatokból fakadó erőszak, a társadalom is az ellenkezőjét várja tőlük, ezért nekik pláne meg kellene tenni azt, amit minden más közösségnek is: hogy lehetőleg saját vizeikben ne hizlaljanak jéghegyeket.
