Ahhoz képest, hogy a magyar műemlékek nagyobb részét érinthetik a változások, egyelőre kevés figyelmet kapott az a kormány által benyújtott javaslat, amely átalakítja a műemlékvédelem rendszerét és jelentős lazításokat vezet be.
A törvényjavaslat részleteiről a Magyar Hang pénteken megjelenő számában számolunk be, de nagy vonalakban annyi elmondható, hogy a magyar műemlékek jelentős része, mintegy 8000 emlék műemléki védettségét vizsgálnák felül a jövőben, szakértők bevonásával.
A javaslat szerint ezek az épületek „nem kiemelt műemlék” kategóriába kerülnének, és arra is lenne lehetőség, hogy a korábban teljes egészében – minden alkotóelemükkel, beépített berendezési tárgyaikkal és telkükkel együtt – védetté nyilvánított épületek csak részben, egyes alkotóelemeikben legyenek védettek a jövőben, vagyis csak ezeket a meghatározott értékeket legyen kötelessége megőrizni a tulajdonosnak.
A korábbi, teljes műemléki védelmet mindössze 3000 épület élvezhetné, de még itt is lenne lehetőség arra, hogy egy kategóriával lejjebb soroljanak egyes műemlékeket. Hogy pontosan hogyan történne az értékvizsgálat, azt egy későbbi rendelet határozná meg, vagyis tulajdonképpen nem lehet tudni, mit eredményezhet ez a javaslat.
Illetve mégis, mert L. Simon László (Fidesz) országgyűlési képviselő a Parlamentben még csak nem is próbált kertelni: olyan világosan megindokolta a javaslatot, hogy az már-már ritkaságszámba megy. Elmondta, hogy a műemlékek tulajdonosai gyakran forráshiány miatt nem képesek szakszerűen rehabilitálni egy-egy műemléket, és azt is, hogy a kormány időszerűnek tartja a felújítási szabályok lazítását. Azt is hozzátette: „A műemléki védettség a kormány szerint helyesen állít bizonyos korlátokat a tulajdonosokkal szemben, ugyanakkor a korszerű építészeti átalakításoknak teret kell hagyni.”
Ez olyan egyértelmű értékválasztás, amit talán különösebben magyarázni sem kell. A pusztuló műemlékek problémájára a szabályok lazításával reagálna a kormány, amitől több felújított műemléket remél; cserébe belenyugszik járulékos veszteségként abba, ha kevésbé hitelesen állítják helyre őket.
Hogy mennyit enged a műemlékvédelem, vagyis mekkora járulékos veszteségekről lehet egyáltalán beszélni, az épületenként dőlhet el.
A javaslat ellen a szakemberekből álló Régi Épületek Kutatóinak Egyesülete emelte fel a szavát. A szakmai aggályok mellett azt is kifogásolták, hogy szakmai vagy civil szervezetek nem tudták véleményüket kifejteni a módosítási tervekről, pedig szerintük jelen esetben a törvény is kötelezné a javaslatot benyújtó Miniszterelnökséget az egyeztetésre.
Valószínűleg a jogszabály bonyolultsága – és a sokszor átalakított, ezért eleve nehezen átlátható műemlékvédelmi szabályozás –, vagy az éppen csak csendesülő járványhelyzet volt az oka, hogy a téma közel sem kapott akkora figyelmet, mint amennyire jelentős lehet a módosítás a műemlékvédelem szempontjából.
De a csekélyebb figyelem talán azt is jelzi, hogy a műemlékvédelem rendszerének évek óta tartó, és mára gyakorlatilag teljes felszabdalása okozhatott egy járulékos veszteséget is: korábbi szakmai közösségek szűntek meg, állandó változásban volt az intézményrendszer, és mára kevesebb figyelő tekintet irányul a műemlékvédelemre.
Azon sem lenne mit csodálkozni, ha kitolódott volna a műemlékek iránt érdeklődő szakmai és civil szereplők ingerküszöbe, hiszen Magyarországon nagy számban romlanak le felújítás híján értékes műemlékek, és néha még a sikeres civil beavatkozás is felemás eredményt hozhat: a budai Radetzky-laktanya ügyében hiába állt egyszer a bontás útjába a közfelháborodás, a hosszas jogi hercehurcának hosszú távon mégsem lett következménye, az új tulajdonos ugyanott folytathatja, ahol a régi abbahagyta.
