Az elmúlt napokban két olyan téma tartotta lázban a nyilvánosság egy részét, amelyeket nyugodtan meg lehetne tárgyalni a koronavírus után is. Sok fontos vita lehetséges, de válsághelyzetben talán érdemes a válság leküzdésére koncentrálni.
Miközben a harcosabb konzervatívok éppen Krisztust próbálják megvédeni a Népszava ellen, a női jogok mellett elkötelezettek pedig az Isztambuli Egyezményt egy voltaképpen súlytalan parlamenti állásfoglalás ellen, napról napra változik Magyarországon a járványhelyzet, és naponta vet fel új kérdéseket.
A kormányzat ellenzéki képviselők és a sajtó fáradozásai dacára is iszonyúan kevés adatot szolgáltat a döntései hátteréről, ezeket is többnyire késve. Nagyon sok a bizonytalanság és a nyitott kérdés, miközben a polgárok életét, méltóságát, szabadságjogait alapjaiban érintő döntések születnek meg, amelyek egyaránt érintenek konzervatívokat, liberálisokat, kormánypártiakat és kormánykritikusokat, nőket és férfiakat.
Ebben a helyzetben akár az aránytévesztés kérdését is felvetheti az a heves vita, ami a Népszavában megjelent, Jézus Krisztust és Magyarország tiszti főorvosát ábrázoló karikatúra körül lángolt fel. A rajz kritikusai szerint a kereszténységet sérti vérig, ám a kritikusok kritikusai szerint túlreagálják, vagy nem értik a humort, esetleg nem tisztelik a véleményszabadságot, végső esetben pedig mindhárom.
A karikatúráról a Magyar Hangban is két véleménycikk jelent meg, a belső véleménysokszínűség szép példájaként. Az egyik szerző nem tartja elfogadhatónak az ilyenfajta humort, a másik úgy gondolta, hogy túlzottak a tiltakozó reakciók.
A humor és a vallási érzékenység persze ütközhet egymással, fontos és nehezen eldönthető vitáról van szó, amikor arról beszélgetünk, vajon vannak-e, és ha igen, hol vannak a humor határai, szélesebb értelemben tulajdonképpen a véleményszabadság határai. Hogy ennek a vitának emberéletekben is mérhető tétje lehet, azt megmutatta a Charlie Hebdo elleni támadás. De pillanatnyilag koronavírus-járvány van, amikor - rövid távon - egészen más vitáknak van egészen biztosan emberéletekben mérhető, sürgető tétje.
A családon belüli erőszakkal kapcsolatban kicsit más a helyzet, annak a vitának a tétje is biztosan és rövid távon is emberéletekben mérhető, hiszen ma és holnap is halhatnak meg emberek az otthonukban, ahol most a bezártság vagy az egzisztenciális problémák miatt felgyülemlett feszültség is növeli az erőszakos cselekmények esélyét. Az elmúlt év egymást szinte futószalagon érő brutális emberölési esetei már eleve ráirányították a figyelmet a problémára, és alig néhány napja, hogy az idős színművész, Szilágyi István erőszakos halála döbbentette meg a nyilvánosságot. A gyilkossággal a színész fiát gyanúsítják, akit édesapja bántalmazása miatt egyszer már felfüggesztett szabadságvesztésre ítéltek.
Sok politikus és jogvédő az Isztambuli Egyezmény ratifikálásában látja az esélyt a nők és a családon belüli erőszak más áldozatainak a mostaninál sokkal hatékonyabb védelmére. A kormányoldal elsősorban ideológiai kifogásokat emel és a menedékjoggal kapcsolatos passzusokat kifogásolja, amelyek többek között bevennék a menekültstátuszt megalapozó okok közé a nemi alapú erőszakot. Kedden a Parlament kormánypárti többsége elfogadott egy politikai állásfoglalást KDNP-s képviselők javaslatára, amiben kéri a kormányt, ne tegyen lépéseket a ratifikáció irányába - ami egyébként végső soron a Parlament döntése lesz, hiszen a Parlamentnek kell törvényt elfogadni, hogy az egyezmény a magyar jogrendszer része legyen. Ez a döntés húzódik immár 2014 óta, amikor Magyarország csatlakozott az egyezményhez.
Amit most a Parlamentben hat év után hirtelen elfogadtak, nem a ratifikálásról szóló akármilyen döntés, hanem egy állásfoglalás, amelyben a Parlament arra kéri a kormányt, hogy ne tegyen további lépéseket a ratifikálás irányába. Nemzetközi ügyekben, amelyekben a kormány illetékes, a Parlament ilyen módon nyilváníthat véleményt, ez azonban nem kötelezi a kormányt. Maga Szél Bernadett független országgyűlési képviselő is utalt arra az ellenzéki képviselőnők tiltakozó akciója során, hogy a mostani politikai nyilatkozat szerinte is politikai provokáció.
Nem arról van szó, hogy ezeknek a vitáknak ne lenne helye a magyar nyilvánosságban, inkább arról, hogy elterelik a figyelmet lényegesebb kérdésekről. Nem lényegtelenek, csak rengeteg erőforrást igényelnek azoktól, akik részt vesznek bennük, nem csak a politikusoktól és újságíróktól, hanem minden polgártól, aki érdeklődik a közügyek iránt, tájékozódik, véleményt formál, kommentel, petíciókat ír alá, és erre értelemszerűen behatárolt idő áll rendelkezésre.
Ezalatt képbe kellene kerülnie a jelenlegi járványhelyzet egészségügyi, gazdasági, politikai, morális, szociális, jogi és egyéb vetületeivel egy naponta változó helyzetben, a finoman szólva is nyögvenyelős magyar tájékoztatás viszonyai között. Ez önmagában is nagyon bonyolult feladat, ezért - bár véleményszabadság van, vagyis mindenki olyan vitát nyit meg és olyanban vesz részt, amilyenben szeretne, lelkiismerete, vélt vagy valós érdekei szerint - lehet, hogy mégis célravezetőbb lenne ezekre a kérdésekre összpontosítani, és átmenetileg elengedni a halasztható vitákat. Feltételezhetően a hat éve kitartóan nem ratifikált Isztambuli Egyezmény és Jézus Krisztus is megvárja, amíg ezen a helyzeten túl leszünk.
