Egyelőre nem világos, hogy mit kezd majd Magyarország Kormánya az Alkotmánybíróság múlt heti határozatával. A kormány kinyilvánította, hogy a döntés megerősíti a korábbi migrációs politikájukat, azóta azonban csend van. A jövőről nehéz lenne bármit is jósolni, de az elemzők többsége egyetért abban, hogy a kormány nem azt kapta, amit várt: az Alkotmánybíróság nem vizsgálta általánosságban az uniós jog elsőbbségét, de arról sem foglalt állást, hogy az Európai Bíróság Magyarországot elmarasztaló ítéletét végre kell-e hajtani.
Az Alkotmánybíróság úgy járt el, mint az okos leány, aki fel is volt öltözve, meg nem is, gyalog is jött, meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is: adott hivatkozási alapot arra, hogy a kormány végső esetben szembehelyezkedhessen akár az Európai Bíróság döntésével is, de leszögezte: ennek feltételei vannak, és annak eldöntése, hogy ezek fennállnak-e, nem az Alkotmánybíróság feladata. Közel sem ment annyira messzire, mint nemrég a lengyel alkotmánybíróság, amely egyenesen azt mondta ki, hogy az Európai Unió alapszerződésének több szakasza ellentétes a lengyel alkotmánnyal.
Hosszú távon Magyarország valószínűleg jobban járt azzal, hogy nem az Alkotmánybíróság robbantotta fel a kormány politikai bombáját. Főleg a mostani, hideg polgárháborús helyzetben, amit bár nem egyedül a Fidesz teremtett, de amit tudatosan gerjeszt, és amire építkezik. Nem véletlenül jelentette ki elégedetten Orbán Balázs államtitkár egy nyári, G7-nek adott interjúban, hogy „a polarizált politikai rendszer lehet sikeres, konszenzusközeli helyzeteket várni a politikai életben Magyarországon teljes illúzió”.
Végülis a Fidesz már tizenkét éve ennek megfelelően kormányoz, még alkotmányozott is a nemzet felének ellenében. Sajnos ez akkor is így van, ha ez az alkotmányozás jogszerű. De amilyen végzetes következményei lennének a „feles többséggel történő alkotmányozásnak” és hasonló, a kevés megmaradt konszenzust is szétrúgó ellenzéki elképzeléseknek, pontosan ugyanolyan végzetes következményei lehetnek ennek a stratégiának is.
Ha bármi kétségünk lenne, akkor vethetünk egy pillantást Lengyelországra, ahol a politikai mohóság egyrészt a magyarországinál is kevésbé kímélte az igazságszolgáltatást, másrészt a lengyel kormánypárt mindent megtett, hogy politikailag elfogult, egykori kommunistákból álló kasztnak állítsa be a bírákat, amíg a kormánypárt hívei örök időkre az eszükbe nem vésik, hogy a bíróság legfőbb tulajdonsága, hogy az igaz nemzeti politikusok kormányzásának legfőbb akadályát képezi.
A koronát a lengyel kormánypárt, a PiS ténykedésére a lengyel alkotmánybíróság tette fel, amelynek döntése olyan mértékben radikális, hogy szinte lehetetlen elképzelni, hogy politikai motiváció nélkül született volna meg. Mindezek után százezrek vonultak utcára európai uniós zászlókat lengetve. Az Európai Parlament ezek után nemes egyszerűséggel illegitimnek nyilvánította a lengyel alkotmánybíróságot.
Lengyelország nem kormánypárti felét gyaníthatóan nem rázta meg ez a nyilatkozat, sőt, egy részük talán még azt sem bánná, ha az ellenzék nemzetközi segítséget venne igénybe a kormány elmozdításához. Felesleges lenne részletezni, hogy az ilyesmi hova vezethet. A lengyel kormánypárt tudatosan ezt az utat választotta, ahogyan a Fidesz is: hogy feláldozza a közös minimumokat, már azt a keveset, ami még megvolt ezekből. A magyar alkotmány a kormánypártot nem támogatók szemszögéből a Fidesz alkotmánya – főleg azóta nehéz ezt vitatni, amióta a parlament kormánypárti többsége rendszeresen az alkotmányba jegyzi be legfrissebb politikai szlogenjeit, abban a sorrendben, ahogy eszébe jutnak. A lengyel alkotmánybíróságról pedig semmi le nem mossa többé, hogy a PiS alkotmánybírósága. Bár az ellenzéki szavazó Magyarországon is többé vagy kevésbé görbén néz a legfőbb taláros testületre, ezúttal legalább a helyzet drámai romlását sikerült megúszni. És ez az ország számára hatalmas szerencse.
