A barátom édesapja tegnap került fel a listára. Magas vérnyomást írtak a rubrikájába, mintha ezt amúgy nem tartotta volna karban néhány gyógyszerrel, mintha ez bármiféle magyarázat lenne arra, hogy az amúgy fess, hetvenes férfinak idő előtt kellett meghalnia. A másik cimborám papája cukorbeteg volt, az ő adatai néhány napja nézegethetők a kormányzati koronavírus oldalon.
Míg tavasszal távoli, megfoghatatlan vész volt, ma már itt arat körülöttünk a járvány, elragadva a barátok, ismerősök szüleit, nagyszüleit. A vírus áldozatai egyedül, magányosan, családjuktól elszakítva távoznak. Nem lehet mellettük senki, aki fogná a kezüket, aki a fülükbe súgná, hogy minden rendben lesz, hisz egész életükben jó emberek voltak. A család pedig nem láthatja a szemükben a megnyugvást, hogy valamennyi fontos dolgot rendben, elrendezve hagynak itt, ebben a világban.
Az ismerőseim azt mesélték, hogy láthatóan kevés volt a nővér a vidéki kórház Covid-osztályán, a megállás nélkül föl-le rohangáló orvosok próbáltak információt adni, ám nem igazán volt idejük ilyesmire. De nincs bennük harag, se düh, mert látták, hogy odabent emberfeletti a küzdelem.
Mindeközben idekint Orbán Viktor tanácsadója kivégezné az amúgy is térdre kényszerült önkormányzatokat, a Fidesz–KDNP frakciója kivonul a parlamenti ülésről, amikor Korózs Lajos beszél, mert a szocialista politikus szerintük kamuvideóval akadályozta a járvány elleni közös védekezést, az egyik legélénkebb közéleti vita pedig a miniszterelnök pálinkás megszólalása körül dúl.
Pedig a kíméletlen valóság végül mindig bekopog. Bár nálunk, úgy tűnik, féltéglával zúzza majd be az ablakot.
