Felbolydult a közélet, amióta a szebb napokat látott Index beszélgetős műsorában Csákányi Eszter elmesélte, mi történt vele hatvan évvel ezelőtt az uszodában. A színésznő egy ellentmondásos helyzetről számolt be: nyolcéves korában egy felnőtt férfi a nyakába vette a medencében, majd váratlanul fogdosni kezdte őt. Ez súlyosan traumatizálhatta volna, elmondása szerint viszont más történt. Ami a dolog pszichológiáját nézve teljesen bevett reakció. Kétféle következmény nagyon gyakori ugyanis az ilyen zaklatási történeteknél: a szenvedő fél vagy képtelen lesz hosszú ideig megélni a saját szexualitását, vagy épp hogy az újabb és újabb szexuális élményeket fogja keresni. De mindenképpen jelentős hatással lesz rá az egész. Nem véletlen, hogy Csákányi Eszter hatvan év elteltével is emlékszik erre, ahogy mondjuk az sem, hogy a beszélgetőpartner, Wahorn András a saját ez irányú tapasztalataira szintén. Ő ugyanis egy hasonló történetről számolt be tizenegy éves korából.
Felbolydult tehát a közélet, Csákányi Eszter nevét mégsem említette senki már. A műsorban ugyanis a története felidézése után Wahorn András és Mérő Vera kezdett vitatkozni azon, hogy színésznő mit is élt át az uszodában, és arra hogyan kellett reagálnia. Anélkül, hogy Csákányit kérdezték volna bármiről is, hirtelen mindketten nagyon pontosan tudták, mit is kell éreznie. Wahorn magyarázni kezdte, hogy szerinte évtizedekkel ezelőtt máshogy kezelték a kérdést, Mérő Vera felháborodott és kikérte magának a gyerekek zaklatásának relativizálását. A műsor láttán érthető módon Wahornon háborodott fel mindenki, elutasítva azt, hogy akár hatvan évvel ezelőtt is elfogadott lett volna az ilyesmi. De Mérő Vera eljárása ettől még szintén kritizálható. Jellemző például, hogy a műsor után írott posztjában mindenki nevét említette Wahorntól Lakatos Márkig, csak Csákányi Eszterét nem.
Két reakció jellemző hasonló eseteknél. Az egyik megkérdőjelez mindent, amit az áldozat elmond, még azt is, hogy ő egyáltalán áldozatként tekinthet magára. A másik viszont erőnek erejével áldozatszerepbe akarja tolni, sérült emberként akarja definiálni akkor is, ha ő nem akar magára így gondolni. (Erről érdemes megnézni Richard Linklater nagyszerű filmjét, a Visszajátszást.) A lényeg, hogy mindenképp mások mondják meg, neki hogyan van joga feldolgozni valamit, amin keresztülment. Az egyik lesajnálja akkor, ha tíz év múlva is áldozatnak érzi magát, a másik meg akkor, ha már fél év után sem. Nem véletlenül nem mer kiállni senki azzal, ha ilyenen ment keresztül. Bárhogy viseli ugyanis, felette fognak ítélkezni.
Csákányi történetében az uszodai zaklatást sok mindennel behelyettesíthetnénk. Mondhat valaki olyat is, hogy gyerekkorában majdnem megölték, de emiatt tanulta meg igazán értékelni az életét. Esetleg hogy kirabolták, így jött rá, miben is rejlik a dolgok értéke. Elkezdenénk ilyeneket hallva vitatkozni azon, hogy akkor nem is olyan rossz, ha az embert majdnem megölik vagy kirabolják? Megkérdőjeleznénk, hogy ezek súlyos, üldözendő bűncselekmények? Nyilván nem. Ahogy egy nyolcéves kislányt zaklatni is az. Értelmetlen és parttalan viták helyett tehát csak meg kellett volna hallgatni a színésznőt. Ehelyett őt kiradírozták a történetből, aminek Mérő Vera a pozitív, Wahorn András pedig a negatív hőse lett. Pedig ez a sztori róluk szól a legkevésbé.
