Hogy miért vagyok frusztrált reggeltől estig? Hogy miért vagyok nyugtalan és alszom rosszul éjszakánként? Hogy mitől vannak emésztési zavaraim? Hogy miért látom borúsan – mit borúsan, reménytelenül! – a jövőnket? Hogy miért utálom már a szomszédomat is, amikor reggel mosolyogva rám köszön? Megmondom.
Akkora a zűrzavar bennem, amit már képtelen vagyok uralni. Totális káosz. Semmiről nem tudom, hogy micsoda, meddig tart, jó-e nekem, vagy haragudni kell rá. Nem merek megszólalni, mert lehet, akkora hülyeséget mondok, hogy utána már képtelenség kimagyarázni, és mindenki rám fog mutogatni. Inkább sunnyogok, elsomfordálok, legyintek vagy épp röhögök kínomban. Mit mondjak, ennél rosszabbat nem igazán tudok elképzelni. Így jár mindenki, aki komolyan veszi azt, ami manapság történik körülötte. Akiben még pislákol némi reménysugár, úgy igyekszik lépni valamit, hogy mindent átkonvertál ellenkező előjelűre.
Vajon miért jut el az ember erre a szintre – ha lehet ezt még egyáltalán szintnek nevezni? Ha mindent végiggondolunk – amit nem igazán javasolok senkinek –, akkor a dolog világos, mint a nap. Kicsúszott a talaj a lábunk alól. Nincsenek kapaszkodók, nincs amiben higgyünk. Nem kell mást tennünk, mint hallgatni a híradókat vagy vásárolni a lapokat, esetleg szörfözni a neten. Nincs az az ember széles e hazában, aki el tudna igazodni azon, ami ránk zúdul. Az egyik azt mondja, fehér, mire a másik rögtön rávágja, hogy fekete. Az egyik azt mondja, fantasztikus, a másik meg, hogy fantasztikusan pocsék. Elhangzik az égvilágon minden és mindennek az ellenkezője is. Igen, pontosan ez az a zavaros világ, ami dúsan termő talajt jelent a kormánypárt számára: az emberek döntő többsége önérdekből rákényszerül, hogy valamelyik oldalnak higgyen, legyen valami támpontja, kapaszkodója, amiből törvényszerűen következik, hogy előbb-utóbb be is sorol oda, de legalábbis arrafelé araszol. Aztán el lehet kezdeni teli pofával ugatni a másik táborra. Csaholni éjjel-nappal, akkor is, ha ez már marhára nem érdekel senkit, de legalább jólesik.
Senki sem különb, én sem. Képtelen vagyok eligazodni a hétköznapokban, nem tudom, ki mond igazat és mikor; ennek folyományaként arra a konklúzióra jutok, hogy mindenki hazudik, mert ennyiféle igazság nem létezhet. Pusztító lelkiállapot, folyamatos félelmet, bizonytalanságot gerjeszt. Hadd meséljek el csak egyetlen példát az ezer közül, ami eklatáns módon illusztrálja a fentieket!
Lépten-nyomon azt hallom, hogy nincsenek szakemberek. Még olyasmi is előfordult egy korábbi híradásban, hogy szakmánként lebontották, kire hány hónapot kell várni, ha mondjuk vízvezetéket kell szerelni, vagy épp villanyt – hadd ne soroljam a közismert és nélkülözhetetlen kisiparos munkákat! Szerencsére eddig megúsztam, az apróbb hibákat magam javítom ki itthon, nagyobb meg mostanában nem fordult elő. De minden jónak vége szakad egyszer, beütött a mennykő, ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de majdnem. A februári vihar megtépázta a társasház lapos tetejének a szigetelését. Nem nagyon, beázásról még nincs szó, de ha így hagyjuk, gyorsan tovább romolhat a helyzet, és az már baj. A biztosító ki is jött, elvégezte a felmérést, és közölte a feltételeket: javíttassuk ki a hibát, majd tételes árajánlat, részletes számla és a bankszámlaszámunk megküldése után utalják az összeget. Hurrá!
Magától értetődő módon az internet segítségét kértem, hogy a közelünkben találjak megfelelő szakembert a munkára. Beírtam, hogy mit szeretnék, mire fölbukkant egy honlap, és közölték: ők keresnek nekem szakikat, csak írjak meg néhány adatot. Gondoltam, ez jól hangzik, kipróbálom. És ezután következett az, amit nem tudok megmagyarázni ebben a katasztrofális, szakemberhiányos világban. Akár hiszik, akár nem, néhány percen belül már meg is szólalt a telefonom, jelentkezett egy kivitelező. Küldött email-címet is, mire én válaszként elküldtem a sérült tető fényképeit. Mondta, hogy megbeszélik a kollégákkal. Nem nagy meló, de ahogy mondani szokták, kleine Fische, gute Fische. Hamarosan hívtak is, hogy nekem mikor jó, mert akár már másnap tudnának jönni, tényleg csak pár órás feladat, beiktatják a nagyobbak közé. Ez olyan szépen hangzott, hogy el sem akartam hinni. A gond csak az volt, hogy attól fogva szinte már folyamatosan csöngött a telefonom, vagy jöttek az email-üzenetek. Az égvilágon mindenki nekünk akart dolgozni. Eleinte még beszéltem a hívóval, türelmesen elmagyaráztam, hogy igen, köszönöm a megkeresését, de már nem aktuális stb. Végül, úgy a nyolcadik vagy a tizedik hívás után azt tettem, amit máskor soha: ha ismeretlen szám jelent meg a telefonom kijelzőjén, egyszerűen kinyomtam a hívást. Akkor most hogy is van ez?
És eszembe jutott a krónikus szakemberhiány. Úgy látszik, én kifogtam azt az egyetlen szakmát, a tetőszigetelést, ahol hemzsegnek a kivitelezők, mert amúgy mindenből hiány van, bemondták a híradóban. Árulja el már nekem valaki: van szakemberhiány, vagy nincs? Kinek higgyek? A híradásoknak? Az újságcikkeknek? A közbeszédnek? – ami valószínűleg a két előbbin alapul. Vagy annak, amit én magam közvetlenül megtapasztaltam? Hát nem őrület ez az egész? És még happy end is van. Az a kivitelező, akivel megállapodtam, másnap valóban megjelent, és valóban megcsinálta a munkát, kifogástalan minőségben, elfogadható áron. Lehet mindez pusztán szerencse kérdése?
