Húsvét a legnagyobb öröm ünnepe: az élet győzelméé a halál fölött. Ezt a keresztények hite szerint az önmagát kinyilatkoztató Isten második személye, a Fiú adta meg az emberiségnek, mégpedig kereszthalála és föltámadása által.
Hirdetés
Elmélyülést igényel ennek befogadása – ám a Fiú, földi nevén a Názáreti Jézus korántsem volt követhetetlenül bonyolult tanító. Figyeljünk arra, amit mondott – és arra is, amit nem mondott, mert sajnos mindig támadnak olyan gondolatok, hitek, amelyeket tévesen kötnek őhozzá. Kezdjük a hegyi beszéddel, amit Isten országa alkotmányának is szoktak nevezni. „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam.”. Azt viszont sohasem mondta, hogy üldözzétek az én nevemben azokat, akik nem tetszenek nektek, sőt kifejezetten ráparancsolt arra, aki kardot rántott az ő védelmében az elfogatáskor, hogy tegye vissza hüvelyébe, mert aki kardot ragad, kard által vész el. Azt is mondta: „Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni.” Nem mondta, hogy aki hisz őbenne, aki követi őt, annak jó dolga lesz itt a földön. Azt meg pláne nem mondta, hogy a családotokra hivatkozva bármiféle gazságot elkövethettek mások ellen.
Talán a legmarkánsabb félreértés Lukács evangéliumának a keresztre feszítési jelenetét övezi. Jézusnak három gesztusát együtt kell értelmeznünk: 1. A római katonákról, akik nem tudtak héberül, csupán parancsra fölfeszítették, ezt mondta „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” 2. A jobb latornak, aki bűnbánatot gyakorolt, ezt mondta: „még ma velem leszel a mennyben.” 3. Viszont a két megváltói gesztus között szereplő gúnyolódóknak, bámészkodóknak, főtanácstagoknak meg a bal latornak – nem mondott semmit!
Beszédes ez a csönd.
Sokan próbálták szóra bírni a hallgató Istent. A nagy magyar Isten-kereső, József Attila egyik utolsó verse paradoxonokból épül:
„Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Ugy segitett, hogy nem segithetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.”
