Új arcát mutatta vasárnap ‘56 ünnepe. Nem a pártoké volt a főszerep, nem övék volt az utca, hanem lelkes, fésületlenül fogalmazó fiataloké, s mindazoké, akik a válságba navigált magyar közoktatás ügyéért kiállva üzentek a döntéshozóknak. A hivatalos politika természetesen így is hozta a formáját, a nemzeti ünnep mifelénk évtizedek óta a közösség mesterséges megosztásáról szól. Egyes ellenzéki szónoklatok alapján Orbán Viktor minimum Rákosi vagy Gerő reinkarnációjának tűnhet, de az aljassági versenyt ezúttal is a történelmi tényeket (mert hogy vannak ilyenek) meghamisító kormányoldal nyerte.
A hatalmi megemlékezések vezérmotívuma az árulás volt. A biztonsági játékot játszó miniszterelnök Zalaegerszegen, zárt körben azt állította, hogy 1956-ban volt esélye Magyarországnak kivívnia a szabadságát, a Nyugat árulása miatt bukott el a forradalom. Ő is pontosan tudja azonban, hogy Magyarország sorsát Moszkvában pecsételték meg: a szovjet pártvezetés nem engedte hazánk kiszakadását a birodalom érdekszférájából. Kádár János vállalta a piszkos munkát, Amerika, a Nyugat pedig nem vállalta a katonai beavatkozást, amellyel a harmadik világháború kitörését, a nukleáris katasztrófát kockáztatta volna. Az ezzel ellentétes szándékkal való hitegetés ugyan a nyugati vezetők számlájára írható, ám az agresszió akkor is keletről érkezett. A Nyugat ma jól-rosszul, olykor önös érdekektől is vezérelve, de azt akarja elérni, amire ‘56-ban nem volt mód: az agresszió áldozatát (és a nemzetközi jogrendet) úgy megvédeni, hogy közben ne boruljon lángba a világ. Mindenki, aki ebben akadályozza, muszkavezető, annak a szövetségi rendszernek az árulója, ahova Magyarország is tartozik. Az pedig, hogy a magyar kormány által szuverén módon megszavazott brüsszeli szankciókat némelyek egy lapon említik a szovjet invázióval, történelmi blaszfémia, az ‘56-os hősök emlékének meggyalázása.
A csúcsra járatott fideszes történelemhamisítás csak megerősíti, mennyire fontos, hogy az országnak színvonalas oktatási rendszere legyen. Ezért tüntetett a forradalom egyik bölcsőjénél, a Műegyetemnél sok tízezer ember a társadalmi szolidaritás jegyében. Őket nem a múlt átírása, hanem a jövő foglalkoztatja (lásd: Nincs tanár, nincs jövő!). Még nem tudni, hogy az utcát az ünnepen uraló demonstráció a csúcspontja vagy az elindítója volt-e egy mozgalomnak. Ha erősödik, rendszeressé válik a tiltakozás, ha más ügyek is rárakódnak, ahogy elmélyül a megélhetési válság, a hatalom akár sarokba is szorítható. Itt még nem tart az ország, de az elégedetlen sokaság életjelet adott magáról.
Akárki akar a nyakunkra ülni, bukásra van ítélve – mondta Orbán Viktor. Ezt akár biztatásnak is vehetjük.
