Jó pár évvel ezelőtti egy orvos ismerősöm mesélt nekem a kórházakban uralkodó állapotokról. Hosszan sorolta a problémákat – tudná egyébként ma is – majd egyszer csak félbeszakítottam: miért tűritek, miért nem tüntettek? Azt válaszolta, hogy ha ők demonstrálnának, az kevés lenne. Nem, egyáltalán nem arra célzott, hogy akkora orvos- és nővérhiány van, hogy egészen biztosan kevesen lennének, ha utcára vonulnának. Arra utalt, hogy nekünk, adófizetők százezreinek kellene felemelni a hangunkat, és követelnünk a megfelelő ellátást.
A minap szinte szó szerint lefolytattam ugyanezt a beszélgetést, ám ezúttal egy gimnáziumi tanárral. Halkan megjegyzem, a hosszas rendszerkritika alatt egyszer sem kerültek szóba a bérek, szinte kizárólag a tanárhiányról, és az ebből fakadó módszertani problémákról esett szó. A konklúzió pedig pontosan ugyanaz volt, mint amit az egészségügy problémái kapcsán levontunk: hogy itt kevés az, ha a tanárok tüntetnek (vagy polgári engedetlenkednek), az pedig ugyan szép gesztus, és lassan hagyomány is lesz belőle, ha a diákok fejezik ki szolidaritásukat a nevelőikkel, de szintén nem fog eredményt hozni.
Most már bizony a szülőkön lenne a sor. Először is praktikus okokból: velük jó eséllyel sokkal nehezebben játszik szoft belaruszosdit a tankerület vagy Pintér Sándor, mint mondjuk a miskolci Hermann Ottó Gimnázium igazgatóhelyettesével. Másodsorban mégiscsak a szülők adóforintjait használja fel rosszul a kormány, amivel mégiscsak az ő gyermekeik jövőjét herdálják el. És a harmadik, talán legfontosabb szempont: az oktatás lerohasztása nem „csak” az egyén jövőjét zabálja fel, hanem mindnyájunkét.
Mert persze, a MÁV lassan már egy IC-t sem tud 30 perces késés nélkül célba juttatni, de akinek ez nem tetszik, az letölt egy applikációt és fog magának egy sofőrt. Aki aggódig a fenntarthatatlan nyugdíjrendszer miatt, az fizet önkéntes kasszába. Aki viszolyog az állami egészségügytől és van pénze, az talál magának magánkórházat és rendelőt. És közben arra gondol, hogy ennél, ami most van, még az is egyenesebb lenne, amit az SZDSZ szeretett volna megvalósítani. (Idetévedő, megélhetési Fidesz-apologéták kedvéért: nem jobb, csak egyenesebb.)
De az oktatásban nem segít, hogy keveseknek, például Szabó Tündének, ugye, futja magániskolára. Aki ugyanis így bánik a diákokkal és a tanárokkal, mint a kabinet, az nem elkezdi, hanem felzabálja a jövőt. Az pedig nem gyerekjáték. Megvédeni is kemény harc és feladat, ne nézzük hát ölbe tett kézzel, hogy ezt a háborút gyerekek vívják meg.
