Egyszerre ébreszthetett bennünk kétségeket és reményt Sodró Eliza beszéde a decemberi Madách téri tüntetésen. Akkor még nem a Színház- és Filmművészeti Egyetemről (SZFE), hanem a független játszóhelyek jövőjéről volt szó, a színésznő pedig a harminc alattiak nyilatkozatát olvasta fel. Ezt 111-en írták alá, és többek közt az szerepelt benne: „A mi generációnk valamiért nem kapható a gyűlölködésre, szeretünk dolgozni, tiszteljük egymás munkáját és jelezzük, ha valami gondunk van. (...) Most mi vagyunk azok a fiatalok, akik önök voltak a rendszerváltás idején és szeretnénk vitatkozni.”
Az utolsó mondat főleg okot adhatott az aggodalomra. Elvégre a hivatkozott generáció a rendszerváltás idején éppolyan őszintén hitte, hogy majd ő fogja meghaladni ezeket a megosztottságokat. Aztán csak sikerült besétálni a lövészárkokba, még veszettebb dühvel támadva azokat, akiket a „másik oldalra” képzeltek. Ma már hihetetlennek tűnik, hogy egykor még Bayer Zsolt is úgy gondolta, a változást majd ők hozzák el. A publicista azóta is kétévente elismétli, amit 2017-ben Gulyás Mártonnak mondott: „'88-ban nagy, őszinte, tiszta szemekkel megalapítottuk a Fideszt, és azt gondoltuk, mi mindent meg fogunk haladni. 1992-re már látszott, hogy ebből semmi nem lesz.”
Hogy ezt nem lehet külső körülményekre fogni, és ha valóban akarták volna, igenis meg tudták volna oldani 1992 után is? Ez az, amit Bayer valószínűleg sosem ismerne el. Orbánra hivatkozva egyébként azt is mondta, úgy gondolták, az ő polcukon simán megfér egymás mellett Németh László és Tina Turner. Szép, érzékletes hasonlat, csak egyetérteni tudunk vele. Hogy miért döntöttek mégis úgy, hogy márpedig ők leselejtezik a polcukat? Nyilván napestig tudnák ismételgetni, hogy a „másik oldal” kérlelhetetlensége miatt.
Épp ezért is kétkedve fogadja már az ember az állítást, miszerint a harminc alatti generáció „nem kapható a gyűlölködésre.” Ha most nem is, tíz év múlva valószínűleg besorolnak tőlük is sokan. Nem Sodró Elizában kell persze kételkednünk, az ő nyitottsága és empátiája egyértelmű az eddigi megszólalásai alapján. De a 111 színészből biztosan lesznek, akik tíz-húsz év múlva sajnos már nem írnának alá egy ilyen nyilatkozatot.
Feltehetően Bognár Zsolt sem azzal lépett ki 1981-ben az SZFE kapuján, hogy ő később valami jobboldali szekértábor hangja kíván lenni. Nem azt tervezte, hogy majd a hivatalban lévő magyar miniszterelnök helyett válaszol évfolyamtársa, Kulka János levelére. Igaz, utóbbi a buzilobbizó Kerényi Imrétől való elhatárolódást várt, Bognár pedig Kerényi mellett is ki kívánt állni válaszával. Többek közt ezt írva: „való igaz, hogy számunkra nem a deviancia, a luciferi megdicsőülés, a romlottság felmagasztalása a cél, hanem a szépség, a férfi nő iránti szerelme, a férfibarátság, az igazabbá, a jobbá válás katarzisa az, ami közel áll. Saját magad felvállalt másságának nevén nevezése miért kirekesztés? Kerényi Imrét egykor volt rendezőnek nevezned, az mi, ha nem az? (...) Provokáltok, mert megtehetitek.”
Persze, Bognár is mondhatja erre, hogy ő Kerényi számon kérését érezte árokásásnak, a megosztottság erősítésének. Csak hát kicsit más a helyzet, mikor egy miniszterelnöki megbízott áll ki, és tesz szélsőséges kijelentéseket. Amit, azaz a buzizást, egy évvel korábban egyenesen a Magyar Nemzet Online akkori főszerkesztője, a G-napon távozó Élő Gábor rótt fel Kerényinek. Hiszen maguk a megszólalások voltak megosztóak, nem pedig az erre érkező reakciók.
Bognár most ismét levelet írt, ezúttal Karsai Györgynek válaszolt SZFE-ügyben. Megszólalása, ha lehet, még a hat évvel ezelőttinél is elszomorítóbb. Fájdalmas látni, a Mandinernek interjút adó Rátóti Zoltánnal együtt mennyire nem látják, a sértettség milyen méltánytalanságra, gyerekes vagdalkozásra ragadtatja őket. Ahogy azt sem, hogy nem túl hiteles a kiegyezés üzenetét hirdetni, mikor épp az egyeztetés nélkül másokat legyalulók oldalára állnak. Erre persze nem jó válasz, ha Rátóti vagy Bognár színészi kvalitásait kezdik megkérdőjelezni egyesek. Szinte igazolva a frusztrált reakciókat: lám, valóban kitagadnak a szakmából is, ha „nem megfelelően” nyilatkozol.
A bognári logikába nem szabad besétálni, ahogy elfogadhatatlan az is, mikor Gyurcsány Ferenc kezd fenyegetőzni. Ha Vidnyánszky vagy Bognár a jelek szerint úgy is döntöttek, hogy számukra a politika felülírhatja a szakmát, ettől még nem szabad másoknak is magukra ölteniük a harci mezt.
Közben olvasom Bognár 2002-es interjúját a Veszprémi Naplóban: „Ugyan szigorúnak látszom, de én inkább örök gyerek vagyok, aki mindenből viccet csinál. Nagyon szeretek nevetni, szórakozni, társasági ember vagyok. Két kislányt nevelek, akikkel szinte ugyanazok a problémák, mint a sorozatbeli családomnál. Szilágyi Tamás is, mint minden gyakorló szülő próbál szigorú lenni, de a civil életemben sokszor nem sikerül, mert két komoly mondat után a gyerek rám néz bambán, és akkor rögtön oldódik az atyai szigor.”
Mennyivel másabb ez a stílus, mint ami Bognár elmúlt évekbeli megszólalásaiból árad. Most már inkább ilyeneket mond: „a rendszerváltást követően azt a liberális hegemóniát, amiben színházaink igazgatói, rendezői dolgoztak, napjainkig semmi nem törte meg. (…) Tegye a szívére a kezét! Ön szerint a most Önnel együtt tiltakozók közül hányan szavazói, avagy szimpatizánsai a mostani kormánynak? Na, ugye! (…) Sok kicsi mozaik alkotja a jobboldali gondolkodást, csak idő kell ahhoz, hogy egésszé összeálljon és hasson, mind a tudomány, mind a kultúra területén. Az SZFE-n 1981-ben végzett színművészként maradok tisztelettel Ön iránt, de kérem, hogy fogadja el Kerényi Imre szavait, amit csak megismételni tudok: most mi jövünk! Így legyen! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Ui.: Levelemmel a balos internetes kultúrkommandónak ismételt lehetőséget biztosítok arra, hogy vita helyett kiélhessék rajtam ösztönlényük személyeskedő, lenéző és lekezelő vágyait.”
Harcolni persze mindig vérpezsdítő dolog. Learatni az eszmetársak dicséretét, és cinikusan lesni, milyen reakciók érkeznek majd az „ellenoldalról”. Csak hát játszani a színpadon kellene. A színészek, világosítók, rendezők csak élni akarnak, tanulni és dolgozni békében, valóban mentesen bármiféle ideológiai befolyástól. Mert ha vannak is liberális gondolkodású művészek az SZFE-n, senki nem gondolhatja komolyan, hogy ennek jegyében zajlik az oktatás.
Bognár persze már nagyon régen végzett ott, kevésbé lehetnek első kézből szerzett tapasztalatai. Mészáros Blankának annál inkább, ő pedig nemrég interjúnkban erről beszélt: „engem sosem neveltek balliberális gondolkodásra, megmondom őszintén, a nyitottságra sokkal inkább. Hogy kérdezzek! Egyébként népdalokkal kezdtük az egyetemet, és Selmeczi Gyuri bácsival bibliai jelenetekkel foglalkoztunk, magyar színháztörténelmet tanultunk... De a felsorolást nem folytatom, semmi okom a védekezésre. Persze, fontosak a keresztény üzenetek. Ettől még én a művészettel nem a kereszténységet szeretném hirdetni. Megvannak erre is a fórumok. Sokkal inkább az a célom, hogy felmutassunk dolgokat, amiket látunk, hallunk, érzékelünk a világból.”
Bognár gondolhatja azt, hogy Karsaival harcol, intézheti hozzá a mondatait. Mondhat olyanokat is hatvankét évesen, hogy „most mi jövünk.” (Mindezt ráadásul szegény, két éve elhunyt Kerényire hivatkozva.) Csak hát a valóság ezzel szemben, hogy most Mészáros Blanka korosztálya jön. Az a 111 színész, aki aláírta a fenti nyilatkozatot. És a még fiatalabbak, akik most kezdenek az SZFE-n, és akiknek semmi szükségük erre az egész ideológiai cirkuszra. Sem arra, hogy arról faggassák őket, ugyan kire fognak szavazni a választásokon. Tanulni szeretnének, akár Bognár Zsolt színpadi tapasztalataiból is – de nem a politikai elfogultságaiból. Az Orbán Viktortól kölcsönzött szlogenekből nem is fognak sok mindent megtudni. A Bognár-fémjelezte Rock Színház tanulságaiból, vagy abból, milyen volt még a Troilus és Cressidában együtt játszani Őze Lajossal, Raksányi Gellérttel és Kállai Ferenccel, annál inkább.
