Nincs alku azokkal, akik manapság naponta minden alap nélkül képesek úgy aggódni a szabadságért, hogy korábban egy tömeggyilkos diktatúra kiszolgálói voltak. Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter mondta ezt tegnap, a kommunizmus áldozatainak emléknapján.
Erős szavak, világos üzenet, azt is pontosan tudjuk, kikre utalt a fideszes politikus. Még 2000-ben, az első Orbán-kormány idején vált emléknappá február 25-e: 1947-ben ezen a napon hurcolták el a szovjetek a kisgazda Kovács Bélát, egyértelművé téve, mit gondolnak a magyar szuverenitásról. Tegnap számos politikus megemlékezett a kommunista diktatúra áldozatairól, így is van ez rendjén. Gulyás Gergely kijelentése is helyénvaló volna, ha elemelkednénk a magyar rögvalóságtól. Van egy apróság ugyanis, ami félresiklatja a gondolatot. Manapság nyilván az ellenzék baloldali politikusai között lehet olyanokat találni, akikre ráhúzható a miniszter leírása. De a Gulyás Gergely-i definíció szerinti tömeggyilkos diktatúrát kiszolgálók között biztos, hogy nincs senki a Fidesz mai táborában? Nincs a kormányban, a kormány és a kormánypárt körül a késő kádári rendszert magas rangban szolgáló rendőr, titkos ügynök? Nem ismerünk olyan kormánypárti polgármestert, aki hosszú évek óta képtelen megcáfolni, hogy a kommunista állambiztonság besúgója volt? Vagy akkor, ha ma (sem) aggódnak a szabadságért, mégiscsak lehet velük alku?
Ha jobban belegondolunk, maga a rendszerváltás is ilyen alku volt; nem az utcai harcosoké, hanem a diktatúra képviselőivel egy asztalhoz ülőké volt a főszerep. Nem kérdés, a Fidesz akkor a jó oldalon állt, de a kilencvenes évek elején az MDF-kormány mindenfajta suta igazságtételi és kárpótlási törekvésének legkíméletlenebb ellenzője volt.
Meglepődnék, ha Gulyás Gergely nem volna tisztában a fentiekkel. Néha érdemes lenne körülnéznie, kikkel ül egy kormányban vagy kik írják a leglelkesebb támogató cikkeket pártja mellett a sajtóban. De hát a politika már csak olyan terep, ahol a legtöbb szereplő időről időre megköti a maga kis alkuját.
