Az ország tűkön ült.
A nemzet egy emberként várta a Nagy Ember bejelentését. Már a bejelentés bejelentése is heveny izgalomba hozta a népet. A munkahelyeken összesúgtak az emberek, a buszmegállókban kérdőn néztek egymásra az idegenek, hogy ki mit tud, persze senki semmit, mert ezt csak Ők tudják, és itt a nyugatiak szertartásosan Kelet felé, a keletiek Nyugat felé, a déliek Északra, a kevéske északi meg Dél felé, az I. kerület irányába pislogott, a hozzáértőbbek pedig felvonták a szemöldöküket.
Jóra alig, leginkább az idősebbek számítottak, mert szerintük a Nagy Ember mindig csak jó hírt közöl, valami újabb kedvezményt, a családok további támogatását, netalán plusz pénzt a nehéz időkre való tekintettel. A fiatalabbak ellenben azonnal megnyitották a tankolási applikációt, hogy merre található a legközelebbi benzinkút, mert bizonyos, hogy repül az összes ársapka, ki tudja, hol áll meg.
Nehezen telt az idő. Az ország egyre feszültebben leste a percek múlását, aztán, ahogy a percekből negyed, fél, majd teljes órák lettek, felkészült a legrosszabbra. Mert hiszen az oroszok, és/vagy amerikaiak felrobbantották a gázvezetéket, ami meg maradt, azt Moszkvában elzárták; egy, a legújabb divat szerint szabott egyedi kék öltönyt viselő férfi pedig azt mondta bizalmasan a taxisofőrnek: biztos forrásból tudja, hogy világháború lesz.
És ekkor végre megérkezett A Nagy Bejelentés.
Az ország fellélegzett. Az idősebbek a hála párájától elködlött szemekkel mondtak köszönetet a Nagy Embernek, hogy mint mindig, most is a helyes úton jár, mely helyes úton viszi magával hőn szeretett népét is, ellenben a fiatalabbak elküldték a búbánatos francba, míg a többség csak megvonta a vállát, hogy hát ez mindig ilyen.
De igazából, ott legbelül, a lélek legsötétebb szakadékának legmélyén az ország ismét tűkön ült. Hisz érkezik az új nemzeti konzultáció.
