Piros volt a szerelvény, nem sárga
A Hatvan és Somoskőújfalu közötti járat (Fotó: Végh László/Magyar Hang)

Másfél órán belül kétszer halottam tegnap ezt a mondatot, két egymást nem ismerő embertől: majd ha a választások után felmegy megint az üzemanyag ára, akkor visszaszoknak rá! Éppen vasutas riporton voltunk, és szokás szerint egy kafkai novella alapján megszerkesztett menetrendű, és Sztalkerbe illő tájon keresztülhaladó vonat utasairól kérdezősködtünk. A járatot persze alig használta, használja valaki, és én arra gondoltam, hogy mennyire optimista volt ez a két úr által megfogalmazott közös prófécia.   

Ugyanis lehet, hogy az elszálló benzinár csábítóvá tenné a tömegközlekedést az autósok számára, de hát pont a fenntartó, vagyis maga az állam folytatja ellene a leghatékonyabb kampányt. A szárnyvonalakon a sorozatos és fondorlatos járatritkításokkal, megálló-megszüntetésekkel, pótlóbuszok beiktatásával, alulfinanszírozásával. (És néha bizony még a felújításával is: mert hát értem én, hogy „előre menjünk, ne hátra”, de a minap épp egy korszerűsítésnek köszönhetően nyúlt háromórásra a vonatutam – összesen 58 kilométert kellett megtennem. Pedig piros volt a szerelvény, nem sárga.)

„A remény megvan, a vonal járható”
Tompos Ádám

„A remény megvan, a vonal járható”

Bakelittelefon és kénes forrás: a Dunánál cammogtunk az ország „második legszebb” vasútvonalán.

Az ellenkampány egyébként – ahogy számos gazdasági intézkedés – harmincéves nagykoalícióban zajlik, csak a módszerek mások, az eredmény lényegében ugyanaz. A 2010 előtti balliberális kormányzatok egyszerűen fogták és egy tollvonással intézkedtek: itt egy felszámolt szárnyvonal, ott tucatnyi megszüntetett járat és kész. Hideg, számító, kíméletlen munka. A nemzeti együttműködés rendszerében persze ilyet nem lehet csinálni: ezért hivatkoznak hát a koronavírusra, amikor csökkentik a vonatpárok számát, és ezért újítanak fel teljesen értelmetlenül olyan állomásépületeket nagy csinnadrattával, amik egyébként szinte teljesen kihasználatlanok.

Ennek eredményeképpen pedig olyan párhuzamos világok jönnek létre, mint az egészségügyben, az oktatásban, vagy épp a nyugdíjrendszer esetében. Egyrészről az adófizetők fenntartanak egy roskadozó, a gulyáskommunizmusra kalibrált rendszert, de ha el akarnak jutni valahova (meg akarnak gyógyulni, rendes tudást szeretnének a gyereküknek, szeretnének valamiféle jövedelmet idős korukra) akkor bizony a zsebükbe nyúlnak. Ezek aztán hosszútávon nyilvánvalóan ugyanolyan fenntarthatatlanok lesznek, mint a különböző hatósági árak.

Éppen ezért akárki nyer a választások után, nem lesz elég ígérgetnie, vagy rímbeszedett kampányszlogeneket gügyögnie: igenis kormányoznia kell majd. Persze nem vagyok naiv, úgyhogy gyorsan korrigálom is az előző mondatomat: kellene.