Nem a háborút, a békét kell finanszírozni – ez az új kormányzati kommunikációs panel, amelyet a miniszterelnök a Fidesz-kormány egyik kampányfelületén, az állami rádióban indított útjára péntek reggel. Azóta Facebook-posztokon is ismételgetik a kormány vezetői az üzenetet.
Jól hangzó, első hallásra egyetértésre csábít, ám rövid gondolkodás után könnyen beláthatóan tökéletesen értelmetlen szlogen. Orbán Viktor azt állítja, hogy egyes nyugati körök a orosz-ukrán háború elhúzódásában érdekeltek, Soros György háborús uszító, az Európai Unió a szankciókkal csak a konfliktust mélyíti, s az utóbbiak nyomán keletkező háborús infláció tönkreteszi a kontinens gazdaságát. Vannak ebben részigazságok – egykori Soros-ösztöndíjasként azért különösen ízléstelen a miniszterelnök vádaskodása –, ám azok csak arra szolgálnak, hogy a lényeget, az ordas hazugságot leplezzék.
Magyar atom
Orbán Viktor arra hajt rá, amiből a mostani alkuval nem sokat lát. A pénzre. Minél több pénzre, amelyek minél nagyobb mértékben és gyorsabban pótolják a magyar jogállamiság leépítése miatt beragadt uniós forrásokat.
Orbán Viktor és az Európai Unió csaknem minden másik tagállami és intézményi vezetője között ugyanis nem abban van különbség, hogy ki akar békét, ki akar háborút, hanem abban, ki milyen békét képzel el. A soha nem látott választási túlköltekezés, a gyengén tartott forintárfolyam és az uniós források kiprovokált befagyasztása miatt a miniszterelnöknek nagyon is jól jön, ha mindenért a háborút okolhatja. Soros György uszítóként való emlegetésével kicsit önmagát is leleplezi: nem a háborút elindító Putyint illeti ilyen jelzővel, a keresztény létére a vérontást nyíltan támogató Kirill pátriárka vagyonát pedig az uniós egység kockáztatásával is megvédte. A szankció tökéletlen és kétélű fegyver, ám éppen azt a célt szolgálná, hogy elvágja a háborús agresszor nyugati finanszírozási csatornáit. Nem világos, mit jelent ezzel szemben a béke finanszírozása. Aligha azt, amit a magyar kormány tesz: miközben aggódik az olajembargó miatti áremelkedéstől, az orosz gázért fizet, mint a katonatiszt: a piaci árnál is többet. A miniszterelnök lényegében azt ajánlja a Nyugatnak, hogy a szolidaritása kinyilvánításán, a menekültek befogadásán túl ne tegyen semmit a megtámadott fél érdekében, üzleteljen tovább Moszkvával, mintha mi sem történt volna; majd a békeszólamok jobb belátásra bírják az agresszort.
Tényleg ez a béke útja? Nem hiszem, hogy a kormányfő ennyire naiv lenne. Nem tudok másra gondolni, arra játszik, hogy illiberális szövetségese, az orosz elnök a háború után is a világpolitika meghatározó szereplője maradjon, míg Ukrajna megcsonkított, gyenge államként, az EU pedig határozott fellépésre képtelen szereplőként keveredjen ki a konfliktusból.
Ez Putyin békéje. Ami alighanem időleges volna: a történelem azt tanítja – no meg Churchill, aki orbáni értelemben a múlt század legnagyobb háborús uszítója volt –, hogy a fenevad etetése tragikusan rossz stratégia.
Olvasna még Szerető Szabolcstól? Kattintson!
