Arról már olvashattunk az újságokban, hogy a magyar honvédségnél fiatalítás címén „tisztogatásokra” került sor. Most érkezett az új hír, hogy a katonai titkosszolgálatokat – a hírszerzést és az elhárítást – a jövőben egy államtitkár fogja irányítani, tekintettel a kialakult nemzetközi politikai helyzetre és a várható támadások aktivitásának növekedésére. Nincs is ezzel semmi baj, lehetnek olyan helyzetek és alakulhatnak úgy a körülmények, hogy szükség lehet ilyen szervezeti és személyi korrekciókra.
Most közbevetőleg leírok ide egy évtizedekkel ezelőtti esetet. 1998-ban, amikor a választások során a MIÉP – amelynek addig is nemzetbiztonsági szakértője voltam – bekerült a parlamentbe. Közvetlen kapcsolatom a pártelnökkel volt, úgy is mondhatnám, hogy csak neki adtam tanácsokat, csak az ő kéréseit teljesítettem. Az elnökből a választások után egyben frakcióvezető is lett, aki azonnal magához rendelt a képviselőházi irodájába és közölte, hogy a továbbiakban a viszonyunk nem változik, de mostantól segítsem annak a képviselőnek a munkáját is, akit a parlamenti nemzetbiztonsági bizottságba is delegáltak. A „ki lenne az?” kérdésemre közölte a nevet és azt, hogy az illető református pap. Bizonyítani nem tudom, hiszen ketten voltunk, és Csurka István egy évtizede halott, de esküszöm, hogy ezt kiáltottam: „Remek, Elnök Úr! Ennél jobbat nem is választhatott volna!” Hangerőmből s hangsúlyomból nem lehetett nem kihallani a nemtetszésemet, azt is mondhatnám, hogy gúnyos megjegyzésemet. Az elnök azonban szó nélkül hagyta, és maradt minden úgy, ahogy eltervezte. Az elnökkel a kapcsolatom a továbbiakban is kiváló volt, de a kijelölt képviselő úrral szinte nem is találkoztam. Az ok nagyon egyszerű volt: alkalmatlan volt arra feladatra, amire kijelölték, és nem is akart alkalmassá válni.
Ez a régi történet azért jutott eszembe, mert a bevezetőben említett katonai titkosszolgálatokat irányító államtitkár a végzettségét tekintve evangélikus lelkész. Jó ideig működött is lelkészként, majd püspöki titkárként. Egyetlen félmondatot sem olvastam arról, hogy valaha a titkosszolgálati munkához bármi köze lett volna. Ez a szerencsétlen egyházfi talán még azt sem volt képes felmérni, hogy mit kellene csinálnia. Ez az a tipikus eset, amikor egy ember olyan munkára vállalkozik, amiről még azt sem tudja, hogy mit nem tud. Ez a legborzasztóbb helyzet. Ezeket szokták a tapasztalt és gyakorlott titkosszolgálati beosztottak „megvezetni”, hétköznapibb kifejezéssel, az ilyenekből csináltunk hülyét, többnyire a saját szórakoztatásunkra, és a semmit tudó fölkapaszkodott még azt sem vette észre, hogy át lett verve.
Megértem azokat, akik kinevezték, mert minden hatalom arra törekszik, hogy a saját megbízható embereit helyezze a fontos beosztásokba, márpedig a mostani helyzetben a katonai hírszerzés és elhárítás jelentősége tényleg felértékelődhetett. Nem mindegy, hogy ki áll az élen, milyen a lojalitása a hatalomhoz. De ha egy szakmai analfabétát raknak ilyen beosztásba, az bizony előbb vagy utóbb nagyon visszaüthet, és abból nagy bajok származhatnak. Egy létszámleépítéssel egyébként is meggyengített szolgálat egy béna vezetővel az élen, nem biztos, hogy a hibákat korrigálni képes lesz. Ebben a konkrét esetben azonban nemcsak azt terheli a felelősség, aki fejest ugrott az ismeretlenbe, hanem azt is, aki ezt lehetővé tette, kezdeményezte és végre is hajtotta. És a parlamenti nemzetbiztonsági bizottság mit szólt ehhez?
