A józan paraszti ész azt diktálja, hogy ha a koronavírus-járványra hivatkozva állami irányítás alá lehet vinni egy debreceni dobozgyártó céget, akkor minden bizonnyal meg lehet tenni azt is, hogy egy szombat délelőtt kihirdetett kormányhatározattal – például közveszélyes állapotra, vagy nemzeti örökségünk veszélyhelyzetére, vagy bármi másra hivatkozva – kiemelt állami beruházássá emelik a Lánchíd felújításának ügyét.
A Lánchíd mindannyiunk közös nemzeti öröksége, nem hagyhatjuk, hogy szétmarja a rozsda, hogy a szemünk láttára pusztuljon, legyen rajta úrrá az enyészet.
A Lánchíd nem csak a budapestieké, hanem Magyarország összes polgáráé. Nem kellene kabarévá zülleszteni a felújításáról a diskurzust, mert a kabaré az a Mikroszkóp színpadra való műfaj, a Lánchíd pedig Budát köti össze Pesttel. Szimbolikus ereje van annak a hídnak azóta, hogy Széchenyi István megmondta, azért kell a híd Buda és Pest közé, hogy „az ország kettészakított szívét véglegesen egybe lehessen forrasztani”. Ha valaha fontos volt nekünk az a Lánchíd, hogy eredeti pompájában és megerősítve kösse egybe a Duna jobb- és baloldali partját, akkor most elengedhetetlen létszükséglet.
Jó lenne, ha a kormányzati és fővárosi illetékesek nem a sajtón keresztül üzengetnének egymásnak arról, hogy a főpolgármesternek az elmúlt – a járvánnyal ugyancsak megnehezített – pár hónap alatt miként kellett volna nekilátnia a Lánchíd felújításának, mert az ilyen üzenetek óhatatlanul eszünkbe juttatják Tarlós István évtizedes tehetetlenségének nyomatékát. Neki hét évre volt szüksége, hogy előkészítse a felújítást, talán nem olyan nagy skandalum, ha Karácsonynak hét hónap alatt nem sikerült elvégezni a munkát. Ráadásul Tarlósnál nagyobb kormányzati támogatást kevés polgármester élvezett széles e hazában. Nem tavaly októberben kezdett el rohadni az a híd, hanem évekkel korábban.
Senki ne mondja, hogy nincs rá elég pénz. Gróf Széchenyi István és báró Sina György megmutatták, hogy a hazafiak, ha hatalmas vagyonnal rendelkeznek, akkor azt tekintik feladatuknak, hogy a hazának fontos szolgálatot tegyenek. Ők nem milliárdos vissza nem térítendő támogatásokért kilincseltek, hanem azokat a feladatokat keresték, amivel ők tehetnek szolgálatot a haza javára. Ezért élvezhették a nemzet közmegbecsülését. Ezért szólunk róluk ma is emelkedettebb hangon, mint például Mészáros Lőrincről, aki egyedül is képes lenne megfinanszírozni a Lánchíd teljes felújítását, ám ő inkább milliárdos állami apanázsért kuncsorog, miután szállodacége utcára tett, munkanélküli helyzetbe sodort 800 derék magyar honfitársat. Nem kuncsorgott hiába: kapott is 2,9 milliárdot.
Aztán itt van ez a másik derék hazafi, Tiszakécske amatőr focicsapatának játékosa, a 31 esztendős Sáfrány Tamás, aki tavaly karácsony előtt néhány nappal alapította meg élete első cégét, majd ugyanezzel a lendülettel pályázott, és minő véletlen, hozzá is vágtak a közös kasszánkból 8 milliárd forint állami támogatást.
Ha csak ezt a két tételt vesszük alapul, amit Mészáros és Sáfrány kapott a közelmúltban az adófizetők pénzéből, ez önmagában 11 milliárd forint.
Ha a Lánchíd felújítására nem elég az előirányzott 6 milliárd, akkor ki kell egészíteni a központi költségvetésből. Például úgy, hogy abbahagyjuk a magyar milliárdosok vissza nem térítendő állami támogatásokkal való kitömését és újabb oligarchák kitenyésztését.
És ha nincs a fővárosban elég szaktudás és tapasztalat a feladat elvégzéséhez, akkor nyugodtan át lehet adni a felújítás levezénylését a kormányzatnak. A Lánchíd felújításának ügye sokkal fontosabb annál, mint hogy politikai csata eszköze legyen.
