Aszály sújtotta kukoricaföldön elpöccintett cigarettacsikkből támadt futótűzként terjed szerte eme amúgy is lángoktól ölelt hazában a vita, hogy ki az újságíró. Miközben a korántsem az augusztusi perzselő napsugár aszalta alföldi síkságot homályító délibábos múltba vész a felfogás, miszerint mindenki újságíró. Mert hiszen a hétköznapok járókelője is, amikor telefonjával előbb megörökíti, majd közzéteszi az akármilyen eseményt. Tájékoztatja a nyilvánosságot, hát nem?
Hát nem. De ez itt és most, a ködös magyar november elején tökéletesen mellékes, ugyanis itt és most önmagukat újságíróknak valló médiaszereplők szerepéről dúl a diskurzus.
Megannyi – szerintem fontos – kritériumot sorolhatnék, feleslegesen. Ugyanakkor például akad egy ilyen meghatározás: „Újságírónak tekintjük azt a személyt, aki tájékoztatási, vagy véleményformálási céllal – a sajtó elismert műfajai szerint – létrehozott szellemi termékét a média útján teszi közzé a nyilvánosság számára.” Hm, egész jó, csak hát az aktuális paláver közepette kenhetjük a hajunkra. Hiszen a Nemzeti Központi Bizottság Tájékoztatás Központja (NKBTK) által szerkesztett kreálmányt változtatás nélkül publikáló kartárs is tájékoztatási céllal, a sajtó elismert műfajába tartozó formában hozza létre a szellemi terméket, amit értelemszerűen a média útján tesz közzé – ezé’ küldték neki. Az más kérdés, hogy a szellemi termék nem az ő fejében szökkent szárba, de erről ugye nem szól a meghatározás. Vagy itt egy másik: „Az újságíró aktuális eseményekről, emberekről, irányzatokról és témákról gyűjt és terjeszt információkat” Ez se rossz, csak nem jó. Mert maradjunk a fenti NKBTK-s példánál – stimt, emberünk tehát újságíró.
De nem csűröm, csavarom, mert ebben a vérzivatatos, posztposztmodern médiazűrzavarban is akad talán elfogadható definíció: Az újságíró soha nem akar ártani, bántani, kárt okozni, és nem is terjeszt ilyen jellegű tartalmakat.
Nocsak, máris hányan fennakadtak a rostán.
