Ukrán-magyar két jó barát?

Ukrán-magyar két jó barát?

A háború elől menekülő emberek a barabási művelődési házban kialakított segítségponton 2022. március 3-án (Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Óriási szolidaritás árad az Ukrajnából érkező menekültek felé Magyarországon, és ez nem csak azért lehet fontos, mert a szükséget szenvedőknek segíteni az egyedüli helyes és emberséges választás. Hanem azért is, mert az ilyen történelmi pillanatok kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetbe, és nemzedékekre meghatározhatják a magyarok és az ukránok egymáshoz való viszonyát.

A magyar civil társadalom összefogása példás, nyitottságuk a hétköznapi tapasztalatok fényében egészen megdöbbentő. Abban az országban, ahol a mindennapi élet működtetéséhez szükséges alapvető bizalom is hiánycikk, és ahol minden létező felmérés szerint számos előítélet él, főleg az idegenekkel szemben, ma emberek ezrei fogadnak vadidegeneket az otthonukba. A polgárok saját ágyukba fektetnek családokat, gyerekestől, kutyástól, macskástól. Idegen emberek utalnak egymásnak támogatást, hogy el tudjanak látni az otthonukban más, még idegenebb embereket. Sokan közülük valószínűleg most látnak életükben először ukrán embert.

A felemelő történetek között azért akadnak elszomorító pillanatok is: a visszaéléseken és a menekültek szerencsétlenségén való nyerészkedés mellett ilyen az is, amikor kárpátaljai magyar romák azzal szembesülnek, hogy senkinek sem kellenek. Vagy amikor Ukrajnából menekülő, ott tanuló, dolgozó afrikai és közel-keleti emberek elutasító reakciókkal találkoznak. De a menekültek felé áradó általános, kollektív szolidaritás ennek dacára is átütő élmény. Az ilyesmit nem felejtik el az egyének, sem a társadalmak. Lengyelországban ma is számon tartják a menekültek 1939-es magyarországi befogadását,  ahogy elképzelhetetlen, hogy Németországban elfelejtsék az 1989-es határnyitást és azt az elkötelezettséget, amellyel Magyarország az NDK-ból menekülő embereket segítette.

Ebből a szempontból nincs igazán jelentősége, hogy az események mögött annak idején milyen politikai összefüggések álltak, és ez valószínűleg az ukrajnai háború esetében is így lesz. Persze számít, hogy milyen történelmi-politikai helyzet következik majd közvetlenül ezután, és az is, hogy milyen történelmileg a két ország kapcsolata – a magyar-lengyel viszonyt nem terhelik olyan konfliktusok, mint az ukrán-magyar kapcsolatot. Az is lényeges, hogy milyen az érintett országok kultúrája, mennyire képes a társadalom és a politika következetesen megőrizni és kapcsolati tőkévé fordítani ezt az elsöprő szolidaritást. Ebben a műfajban sem a magyarok, sem az ukránok nem annyira jók, mint amennyire jó benne Németország, ahol egy erős, polgári társadalom és egy hosszú távon gondolkodó politika kormányokon és nemzedékeken átívelően, közös akarattal ragaszkodik ahhoz, hogy a határnyitás emlékét ápolják, és ezt a hagyományt átörökítsék a következő generációkra is.

Még ha a “magyar-ukrán két jóbarát” mítoszának megszületése egyelőre távolinak tűnik is, még ha hosszú út is vezethet is addig, amíg a kárpátaljai magyar kisebbség is profitálhat ebből a közeledésből, a példátlan megmozdulás hosszú távon biztosan döntően megváltoztatja az ukrán-magyar kapcsolatokat. Magyarország segít. A szükséget szenvedők felé nyújtott kéz vagyunk. És nem a bot a küllők között, és nem a tüske a köröm alatt. Ez nem pusztán egy tetszetősebb arca hazánknak, hanem olyan befektetés is, amelyből a következő generációk profitálhatnak ahelyett, hogy múltbéli tartozásokat kellene megfizetniük.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben