A március 15-i békemenetnek nem akkor lett vége, amikor szerda reggel összeszedték az utcáról az utolsó, raklapról kiosztott, majd Orbán Viktor beszéde után elhajított Fidesz-transzparenst. Nem is akkor, amikor az immár szokásosnak mondható buszmenet járművei elhagyták a fővárost. És még csak akkor se, amikor elült a számháború annak kapcsán, hogy akkor most az összellenzéki vagy a kormánypárti összejövetelen voltak többen.
Az idei békemenetnek akkor lett vége, amikor r hazament az a több ezer diák, akik szerdán vonultak ki szolidaritást vállalva az arcpirítóan alulfizetett, sztrájkoló és polgári engedetlenséget hirdető tanáraikkal. Nyilván nem voltak annyian, mint a pártközpontokból szervezett, állami forrásból megvalósított illiberál tours járatain idefuvarozottak, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy megjelenítettek valamit, ami ugyanolyan fájóan hiányzott a miniszterelnök ünnepi beszédéből, mint tizenkét éve tartó országlásából. Ez pedig a jövőért vállalt felelősség. Az ugyanis, hogy megtapsoltatta a teljesen felesleges április harmadikai népszavazását, amit eleve figyelemelterelésként dobott be, az minden, csak nem felelősségvállalás vagy államférfiúi szemlélet.
Nem új jelenség ez, de ezúttal az egész rendezvényre rátelepedett a kormányfő beszédének hazug derűlátása. Nyilván nem szólhatott április 4-ről az ének abban az értelemben, hogy vélhetően cintányéros cudar világ vár ránk a választás után. Orbán Viktor hallgatósága felé is azt közvetítette, hogy érjék be egy választási győzelemmel. Hogy a mindennapokkal és a jövővel mi lesz, az egyrészt már a múltban sem érdekelte a miniszterelnököt, másrészt pedig alighanem most nehezítette meg a legjobban a saját dolgát. A februári pénzeső után alighanem májusi megszorítások következnek, és most még büdösebb lesz a már így is erősen fokhagymaszagú brüsszelezés, hiszen jó eséllyel nem lép életbe a jogállamisági mechanizmus, továbbra is uniós forráshoz jut az ország. Ezért volt hát szükség a lehető legharsányabb zászlórengetegre, a legjobban megtömött járatokra és az utóbbi évek talán leghetykébb, legpökhendibb beszédére március idusán: hogy a trikoloros talmi rituálé elfedje a hatósági áras valóságot.
Pontosan ennek kontrasztjaként hatott annyira üdén az ideológiai patchworkből álló orbáni szavakról tudomást sem vevő, másnapi diáktüntetés. A két rendezvény együtt mutatta meg igazán, hogy mennyire üres volt a nemzeti ünnepen a kormányoldal önszuggerálása. De ameddig minden békement után szerveződik egy ilyen élettel teli unokamenet, addig reménykedhetünk. Mondjuk abban, hogy az ilyen kivonulások egyszer csak okafogyottá válnak majd.
