Kívülről, távolról akár szórakoztatónak is tarthatnánk azt a vitát, amely végre egy kis izgalmat vitt a kormánypárti propagandagépezet életébe. Mégsincs okunk a (kár)örömre, mivel ez a szélörvény nem sok jót ígér a következő évek magyar szellemi-politikai életének. De miről is van szó?
Történt, hogy Németh Zsolt interjút adott a Népszavának, amelyben finom kritikával illette Kövér Lászlót. A házelnök – ki ne emlékezne? – nemrég lényegében kitagadta a nemzetből az ellenzéket, amelyet a véreskezű kommunista vezetők, Rákosi Mátyás és Gerő Ernő utódaként festett le. Ezzel nem értett egyet a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke, mondván, a nemzetellenes is a nemzet része. Emellett – szintén finoman – jelezte, hogy távol áll az ízlésétől a Romsics Ignác történészt a kormánymédiából ért otromba támadás. Romsics „bűne”, hogy nem azonosul azzal a felfogással, miszerint – figyelem, most a leegyszerűsítés eszközét alkalmazom! – a trianoni országcsonkítás valójában a budapesti szabadkőművesek összeesküvése volt. Németh Zsolt itt is óvatosan fogalmazott: szerinte nem a politikának kell igazságot tennie történelmi kérdésekben. A fideszes sajtó több munkatársa minderre meglehetősen indulatosan reagált; volt, aki egyenesen valamiféle Németh, Romsics, Lendvai Ildikó, Bolgár György tengelyt vizionált. Félig viccesen, nyilván.
Újabb szintet lépett az orbáni médiagépezet. Németh Zsolt a kormánypárt alapítója, állandó jelzője az ősfideszes, egész politikai pályafutása a jelenlegi miniszterelnökkel szövetségben telt. Tény, e szövetség intenzitása változó, régóta lehet tudni, érzékelni, hogy nem mindenben ért egyet a kormány irányvonalával. Megrögzött atlantista, nyakas kálvinista, akinek antikommunizmusa, Nyugat-barátsága, a külhoni magyarság iránti elkötelezettsége belső meggyőződés, nem politikai termék. De nem dicsérem tovább, hiszen ez ma veszélyes. (És ez nem vicc volt.) Különös kritika volt az övé: Kövér László alapállítását, hogy az ellenzék (vagy annak egy része) nemzetellenes volna, nem vitatta. De a trianoni évforduló kapcsán különbséget tett a DK és a többi ellenzéki párt hozzáállása között. Akárhonnan nézem, véleménynyilvánítása a lojalitás keretei között maradt. Volt, aki szóvá tette, hogy a Népszavának nyilatkozott. Mindenfajta bántó szándék nélkül jegyzem meg, hogy az ellenzéki napilapból csak úgy ömlenek a kormányzati hirdetések: elég világos jelzés ez Orbán Viktor rendszerében.
Ijesztő, és a Fidesz belső világáról sok mindent elárul, hogy egy ilyen visszafogott megnyilatkozás is dühödt reakciókat tud kiváltani. Hogy van, aki jelképesen már ennyiért átlök az ellenség oldalára egy olyan politikust, aki a Fidesz legbelső köreihez tartozott, s aki ma is a kormánypárt tekintélyes vezetőjének számít. Az egyik felháborodott újságíró fájó pontra tapintott azon örvendezve, hogy Németh Zsoltot - aki sokáig a párt első számú külügyese volt - a miniszterelnök soha nem jelölte külügyminiszternek.
Biztos vagyok benne, hogy a Fidesz vezetői nem fognak csatlakozni a társukat gyalázó kórushoz. Talán még gesztust is tesznek felé. De mindenki tudja, hogy ebben a rendszerben oka és üzenete van egy ilyen támadásnak. Például a mai hatalomfelfogásba egyszerűen nem fér bele az árnyalatokban való gondolkodás. Az ellenzék ellenség, miként a kritikát a saját táborból megfogalmazó is az. Háborúban pedig nincs barátkozás; gesztus, látszatengedmény csak taktikai megfontolásból születhet.
Az ilyen rendszerek dinamikája megköveteli az állandó harckészültséget, a lankadatlan éberséget, az újabb és újabb ellenségek kijelölését. A francia forradalom idején a terror mámorában fürdőző jakobinusok balszárnyát hívták veszetteknek, akik a fokozhatatlant fokozva még több és több vért akartak. Tombolásuknak Robespierre-ék vetettek véget vezetőjük, Jacques-René Hébert lefejezésével. Kész szerencse, hogy ma nem ilyen időket élünk: a Fidesz veszettjei igencsak fontos szerepet játszanak el hiteles átéléssel a nagy bábjátékos színpadán.
A fülkeforradalom felfalja saját gyermekeit? Időnként biztosan. Nagyobb baj, amit az egész országgal művelnek.
