A rabkórház, ami egyet jelentett a biztos halállal, kíméletlen őszinteség és nagy szerzők másolása, valamint minden a méhekről. Ezek voltak 2024-ben a kedvenc könyveink. 2. rész.
Debreczeni József: Hideg krematórium
Riport a pokolból
A „hideg krematórium” az auschwitzi haláltábor rabkórháza, ahová bekerülni majdnem egyet jelent a biztos halállal. Gyógyító munka itt ugyanis nem folyik – aki itt köt ki, az már biztosan nem tud dolgozni, így állapotán javítani sem érdemes a nácik felfogása szerint. A délvidéki újságíró és író, Debreczeni József deportált zsidóként megjárta Auschwitzot, a felszabadulás a pokoli rabkórházban érte. Túlélte több kedves bajtársát, látott meghalni életerős vagányokat, megbolondulni másokat, akik képtelenek voltak elviselni az emberi ésszel valóban nehezen felfogható megaláztatást és szenvedést.
Debreczeni, aki korábban, a háború előtti békeidőkben hírlapíróként dolgozott, igencsak jó újságíró lehetett: a Hideg krematórium voltaképpen egy tökéletesen megírt riport, amelynek szerzője egyben műve egyik főszereplője is. A könyv, amely – ebben a fülszöveg és a művet ajánló Röhrig Géza cseppet sem túloz – a magyar és az egyetemes holokausztirodalom egyik kiemelkedő alkotása, egyfelől szenvtelenségével és tárgyilagosságával ejt rabul, másfelől pedig váratlan pillanatokban, ám mindig jó érzékkel felbukkanó lírai részleteivel nyűgöz le. Ennek a kettőnek az elegye egészen különleges szöveget eredményez, amelyet annak ellenére a legjobb regényeket megillető izgalommal és feszültséggel fal be az ember, hogy tudja, mi lesz a vége.
Debreczeni József: Hideg krematórium. Jelenkor Kiadó, 2024.
/Wekerle Szabolcs/
Rendkívüli szöveg a Hideg krematórium
Debreczeni József regényében végigvezet a holokauszt elképzelhetetlen borzalmain a délvidéki bevagonírozástól a kegyetlen és cinikus, ám németes precizitással lefolytatott auschwitzi szelekción át a munkatáborban uralkodó állapotok leírásáig.
Weiner Sennyey Tibor: A méhészet művészete
Mindent a méhekről – és rólunk, emberekről
Írtam már korábban, más kötete kapcsán: Weiner Sennyey Tibor költő, író és méhész szerintem a mai mezőny egyik legjobb esszéírója. Esszéi informatívak, vizsgálódásai tárgyát mindig mélyen ismeri, szövegei, stílusa ugyanakkor könnyen befogadhatóvá, élvezetes olvasmánnyá teszik tanulmányait. Weiner Sennyey – aki nagy örömünkre a Magyar Hangban is rendszeresen publikál – néhány éve egy véletlen révén méhészkedni kezdett, majd annyira beleásta magát a témába, hogy ma már nemcsak mézet gyárt és árusít, de jó filoszhoz méltón alaposan körüljárta a méh, a méhészkedés kultúrtörténetét is. A témával foglalkozó írásait idén A méhészet művészete című kötetben gyűjtötte össze.
A könyvet korántsem csak méhekkel, mézzel így-úgy foglalkozók olvashatják, bár nekik is különösen hasznos lehet. Az átlagember viszont amellett, hogy megérti a műben szereplő írásokból, milyen régóta mennyire fontos helyet tölt be ez a kis mézgyűjtő rovar az ember életében fizikai és spirituális értelemben egyaránt, azt is megtanulja – a szerző szándékaitól csöppet sem függetlenül –, miért rendkívül fontos, hogy védjük, óvjuk a méheket, olyan körülményeket és világot teremtve-megtartva nekik, amelyben továbbra is zavartalanul végezhetik szorgos munkájukat. Ez ugyanis nemcsak a teánkba vagy kenyerünkre tehető méz, hanem egész életünk és földi jövőnk szempontjából nagyon lényeges szempont.
Weiner Sennyey Tibor: A méhészet művészete. Gazsó Méhészet, 2024.
/Wekerle Szabolcs/
Totális válságban vagyunk, a Kertmagyarország lehetne a kiút – Weiner Sennyey Tibor a Kultúrtájban
Miért aktuálisak ma is Hamvas Béla több mint fél évszázaddal megfogalmazott gondolatai 1956-ról és az emberi szolidaritás megsértéséről? Nézze meg legújabb adásunkat!
Reinhard Kleist: Nick Cave. Uram, kegyelmezz
Egy őrült naplója
Ha ma megnéz az ember egy Nick Cave-koncertet – és erre idén, sokadszor, magyar rajongóinak újra lehetősége adódott Budapesten –, egy vibrálóan érdekes, misztikus, elképesztő energiát és már-már spirituális erőt sugárzó előadót lát a színpadon. Ez az idősödő (67 éves) Cave is lenyűgöző, de az lehetett, egészen másként, a fiatal is, aki egy ausztráliai porfészekből indulva hódította meg előbb Londont, majd az egész világot komor, mély és merész dalaival, szövegeivel. Nick Cave-ről rajzolt képregényt Reinhard Kleist (a művész megörökítette hasonló módon többek között David Bowie és számos berlini vagy Berlinhez kötődő művész életét-karrierjét is), amelyet a Troubadour Kiadó Comics-sorozatának jóvoltából már magyarul is olvashatunk. A lendületes és kifejező rajzokkal, velős és jó szövegekkel teli könyvből kiderül, hogy Cave gyereknek-fiatalnak nem lehetett különösebben vonzó és szerethető figura, később azonban úgy-ahogy megbékélt a világgal és önmagával is. Képet kapunk arról, mi motiválhatta a tömegből, az átlagból már egészen kiskorában kitűnni vágyó, önfejű és becsvágyó művész döntéseit, választásait, hogyan ment el – többször is – olyan határokig, amelyeket az átlagember messze elkerül, és hogy voltaképpen honnan, milyen ember lelkéből, fejéből és élményeiből jön az a rock and roll, aminek hallgatása közben – minden bizonnyal joggal – mindig azt érezzük, hogy jóval több egyszerű zenénél.
Reinhard Kleist: Nick Cave. Uram, kegyelmezz. Ford.: Pritz Péter. Troubadour Comics, 2024.
/Wekerle Szabolcs/
Így küzdött meg fia elvesztésével Nick Cave
A dalai alapján elképzeljük magunknak a viktoriánus Nick Cave-et, aki a komolyság álarcát sosem veti le – azok talán interjúkötete legjobb részei, amelyek ezt a képet megkérdőjelezik.
Kemény Lili: Nem
Több mint két évtizedes vita jutott eszembe, a Hazai Attila-féle Budapesti skizóról szóló. Még a szereplők sem sokat változtak: érdemes végigolvasni, amiket Margócsy István irodalomtörténész mondott akkor az egyikről, most a másikról. A párhuzam több tekintetben is megállhat. Annak idején Hazai is sokakat meghökkentett, defenzívába kényszerített. Arról kellett vitatkozni, egyáltalán irodalomnak tekinthetjük-e az olvasottakat. Meg hogy számít-e a műfaji meghatározás a minőséget illetően. Hát a forma szabálytalansága? Vagy jönnie kellett volna valakinek, aki megrendszabályozza a rakoncátlan szerzőt? Rendetlen sorait szép egyenletesre tagolja, túlhabzó története vadhajtásait lenyesegeti?
Még Kemény Lili Margó-díjas regényének méltatói is rendre védekeznének, gyermekbetegségeket sorolnának. És nem kevesen vannak azok, akik bele sem olvastak, de nagyon határozott véleményük van róla. Pedig a kialakult diskurzus megtévesztő lehet. A regény kíméletlen őszintesége épphogy kritika alá vonja az elittudatot, megkérdőjelezi önmagát és környezetét, az elbeszélő döntéseit, dilemmáit. Kemény Lili nem saját vállát veregeti, hanem elszámol mindazzal, amit maga körül lát, tükröt tart maga, közege és mindannyiunk elé.
Persze, a közszájon forgó bulváros narratívánál könnyű leragadni, de ekkor az olvasó csak magát fosztja meg a mélyebb rétegektől. A Nem megfigyelései pontosak és revelációval felérők, tapasztalatai érettséget és önismeretet mutatnak, mondataiban jó elmerülni, hosszan elbíbelődni velük. Ahogy az édesapa, Kemény István idei kötete, a Lovag Dulcinea, úgy a Nem is fontos, programadó kötet, határozott és átgondolt világlátásról tanúskodó, maradandó munka. Biztos, hogy érdemes lesz elővenni ezeket évtizedek múltán is.
Kemény Lili: Nem. Su/Cure-sale Kiadó, 2024.
/Lakner Dávid/
Kemény Lili betartja a szabályt: arról ír, amit ismer
Kulcsregénnyel állunk szemben? Poszt-posztmodern kísérlettel, vagy épp hogy egy nagyon is megfogható történetet kapunk családi örökséggel, az egyetemi közeg kritikájával, majd az azért való küzdelem elbukásával? Megkaphatjuk mind.
Szvoren Edina: Kérődző Kronosz
Szvoren Edina novellái általában is különös hatást keltenek az olvasóban. Történetei többnyire szokatlanok, időnként egyenesen viszolyogtatók, mégsem tudunk kikerülni a hatásuk alól. Ha nem is értjük, tulajdonképpen mire fut ki az egész, akkor is tovább olvasnánk ezekről az ismerősen diszfunkcionális, mégis varázslatosan szürreális életű rokonokról, barátokról.
A Kérődző Kronosz ehhez képest tovább bonyolítja az egészet. A szerző itt ismert kortárs írók modorában szól, de nem parodizálja, inkább erős képekkel, hangulatokkal másolja őket. A jellegzetes mondatok és fordulatok mégis a karikírozás érzetét keltik, egyben el is bizonytalanítanak bennünket, most akkor hogyan érdemes olvasnunk ezeket a novellákat. Mennyire vegyük komolyan azt a sztorit, amit Krasznahorkai László modorában összerak? A lényeg itt, hogy krasznahorkais legyen, vagy hogy egy önállóan is értelmezendő, mellesleg Krasznahorkai-szerű történet? Megélnek-e ezek a szövegek a pastiche-jellegen is túl, és kell-e, hogy megéljenek? Veszít-e az a nagy író a varázsából, akinél azt látjuk, hogy ilyen könnyen lehet utánozni? Vagy ettől még ugyanúgy lehet váratlan és izgalmas eredetiben, de akár utánzásban is? És kell-e egyáltalán betéve ismernünk, mondjuk, Tompa Andreát vagy Bartók Imrét, hogy szívesen olvassuk a Szvoren Edina-féle hommage-t?
Azon kapjuk magunkat, hogy tengernyi fontos kérdésen gondolkozunk, miközben a novellák – ahogy azt megszokhattuk – mind olvastatják magukat. Ha pedig ez mind egyben van, akkor tudhatjuk, hogy mégis csak izgalmas, eredeti és az irodalom lényegére rákérdező kötet született.
Szvoren Edina: Kérődző Kronosz. Magvető Kiadó, 2024.
/Lakner Dávid/
„Több olvasóm van, mint amennyinek örömet tudok szerezni”
Megszaporodtak-e olvasói a 2019-es Libri Irodalmi Díj óta? És tanárként hogyan látja a helyzetét? Többek között ezekről beszélgettünk Szvoren Edina íróval.
Lakner Dávid kedvenc könyvei 2024-ben:
1. Kemény Lili: Nem
2. Sebők Éva: Egészen sötét
3. Cserna-Szabó András: Az utolsó magyarok
4. Kemény István: Lovag Dulcinea
5. Erdős Virág: Eltérő tartalom
6. Szvoren Edina: Kérődző Kronosz
7. Rényi Ádám: Erika néni
8. Simon Bettina: Rengeteg állat a vonatból
9. Pethő Tibor: Emil
10. Nádasdy Ádám: Billeg a csónak
11. Locker Dávid: Beszédkényszer
Az összeállítás első része itt olvasható.
Korábbi év végi kedvenc könyves cikkeinket itt találják: 2023, 2022/1, 2022/2, 2021, 2019, 2018.
