Enyhén szólva sem volt ellentmondásoktól mentes, amikor négy évvel ezelőtt az alig negyvenéves német régészt, Gabriel Zuchtriegelt nevezték ki a világ valószínűleg legfontosabb régészeti lelőhelye, a Pompeji Archeológiai Park igazgatójának. A beiktatása után a négytagú igazgatótanács fele azonnal le is mondott arra hivatkozva, hogy Zuchtriegel nem rendelkezik a megfelelő tapasztalatokkal egy ilyen fontos intézmény igazgatásához, ezért nem tudnak együttműködni vele. Ez azonban nem volt éppen helytálló érv, hiszen az új igazgató előtte öt éven keresztül vezette a Campania mellett fekvő Paestum romvárost menedzselő régészeti és turisztikai központot, és támogatói szerint fantasztikus munkát végzett (a lepukkant kiállítást helyreállította, fejlesztette, megduplázta a látogatók számát, és sikerült több pénzt szereznie).
Ugyanezt várták Zuchtriegeltől Pompejiben is: fiatalítást és új lendületet. Az utóbbi évtizedekben – főként a pénztelenség, de többek szerint a tehetségtelen irányítás miatt is – a régészeti park állaga folyamatosan romlott, egyes épületek összeomlottak, és egyszerűen avíttá vált a hely (bármilyen furcsa is ez egy majdnem 2000 éve elpusztult város esetében). Azt nehéz objektíven megítélni, hogy az igazgató milyen munkát végzett az elmúlt négy évben, de hogy személyes küldetésének érzi Pompeji felvirágoztatását, az biztos. Ez egyértelmű Pompeji – a pusztulás varázsa című könyvéből. Sajnos ez a személyes, már-már messianisztikus elkötelezettség azonban nem feltétlenül tesz jót a könyvnek.
Pompejiről konkrétan könyvtárakat írtak már, így most eltekintünk attól, hogy a téma kontextusáról, az i. sz. 79-es Vezúv-kitörésről, a vulkáni hamu betemetéséről, a pillanat konzerválásáról, a gipszöntvénybe fagyott emberekről, állatokról és rettegésről, a villákról vagy a római mindennapokról hosszasan írjunk. Egyébként is, ha az olvasó ezekről a kérdésekről szeretne a közismert felszínnél sokkal mélyebbre hatoló ismereteket szerezni, akkor ez a könyv nem feltétlenül fog tetszeni neki. Sokkal inkább javasoljuk számára Mary Beard Pompeji – egy római város élete című, átfogó könyvét, amelyet korábban recenzáltunk. Az a kötet sokkal inkább kielégíti a római történelem iránt érdeklődő átlagolvasók feltételezhető preferenciáit.
Illúzió, hogy Pompejiben a hétköznapi élet merevedett pillanatfelvétellé a hamu alatt
Az évszázadok óta tartó kutatás sok esetben inkább ártott a város valós életéről meglévő tudásunknak, mintsem használt volna.
Gabriel Zuchtriegel könyve sokkal inkább kultúrtörténeti és történelemfilozófiai mű, amelyhez Pompeji inkább csak apropót és könnyen befogadható érveket nyújt a szerző számára. A kötet főként a régész tudományos felfogásáról és igazgatói programjáról szól, alapkérdése az, hogy az ókori emlékek hogyan befolyásolják az emberiség sorsát, és hogyan hatnak mindmáig a mi életünkre is. Természetesen a könyvben újra és újra visszatérünk Pompejibe, és szó van a legutóbbi felfedezésekről is, de a fókuszt folyton elvonják az igazgató közepesen izgalmas kultúrtörténeti eszmefuttatásai. Akit a régészeti park mindennapjai, az intézményben rendezett események, a feltárás állapota és a körülötte zajló szakmai viták érdekelnek, az biztos érdekesnek fogja találni a könyvet. De aki többet akar megtudni a hajdan virágzó város és lakói életéről annál, mint ami a történelmi csatornák műsoraiból leszűrhető, az csalódni fog.
Gabriel Zuchtriegel: Pompeji – a pusztulás varázsa. Ford.: Győri László. Trend Kiadó, 2024. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/2. számában jelent meg január 10-én.
