Modern balladaként hivatkozik a fülszöveg Hegedüs Vera novelláira, és valóban elsőként a balladai homályra, zaklatott emberek drámájára leszünk figyelmesek. A kisprózák hőseinek jó része vagy beleőrül az eseményekbe, vagy mások gyanúsítják őket mentális zavarokkal. Sokszor pedig csak arra várnak, hogy kapjanak egy papírt lelki egészségükről, és annak birtokában végre munkába állhassanak. Vagy csak visszatérhessenek földjükre.
Merthogy az elbeszélések másik kiemelt eleme – a valláshoz való sajátos kapcsolódás mellett – ez: a viszony a szülőhazához, elvándorlás és újrakezdés, vagy épp visszatérés oda, ahol már minden megváltozott. Az emberek egy másik nyelvet beszélnek, gyanakodva méregetnek bennünket, mi pedig rémülten próbáljuk számba venni, mikor is indultunk el.
Hegedüs írásai valójában sokkal inkább balladák, mint modernek. Történeteinek nagy része inkább időtlenségével vagy múltbeliségével tűnik ki. Háborúban járunk, kórházban és búzamezőn, állatkertben vagy egy farmon, távol a világtól, mégis benne az események sűrűjében. Az egyén próbál kiszakadni, de nincs menekvés a történelem és a többi ember pokla elől.
A leginkább emblematikus, egyben hangulatos ebből a szempontból az Egy búzamező: „Doktor úr, mondta a nő, nem tudom, mit csináljak, minden éjjel azt álmodom, hogy egy seb vagyok és mindjárt szétnyílok, kinyílok, vagy, nem is tudom, valamire rányílok, de én nem akarom, mert valakinek a sebe vagyok és valakinek fájok, és magamnak is fájok, forró vagyok, sós, meg lüktető, és lázas is, és csak terjedek, pedig nem akarok (...).”
Miért kell mindig csodálkozni?
Szvoren Edina stílusa összetéveszthetetlen, olvassuk akár rövidebb, akár hosszabb novelláit.
Talán a kötet legerősebbje is ez. Idővel ugyanakkor fárasztóvá tud válni a kisprózák hasonlósága, túltelítődünk a rejtélyes eseményektől és különös viszonyoktól. Ráadásul ezek valahol a határán is mozognak valószerűnek és csodásnak: nem jutunk el általában a Szvoren Edina-i abszurdig, mégis nyugtalanító és idegen mindaz, amiről olvasunk. Apa és fiú, orvos és ápolt viszonya lesz olyan itt, amivel nehezen tudunk mit kezdeni. Máskor mégis nagyon jellemzőnek, hétközn pinak érezzük a bizarr mellébeszélést, tagadást, ennél revelatívabb pedig nem is lehetne: „Hogyan, kérdezi a varrónő. Még mindig mosolyog. Valami baj van a fülével, mondom; láttam benne egy élősködőt, olyan, mint egy giliszta. A varrónő lehajol megsimogatni a pincsit. Mi ezt a kutyát rendszeresen visszük az állatorvoshoz, mondja. (...) De úgy sírt, mondom. Higgye el, nincs semmi baja. Ne üljön a kanapéra, mert bolyhos lesz a ruhája.”
A legriasztóbb pedig talán a Mint egy kupola című novella, melynek hatását szintén az információk elhallgatása fokozza. Balladaibb nem is lehetne az alaphelyzet: az erdő mélyére terelik a nőket, állítólag, hogy védjék őket a háborútól, de valójában sorsukra hagyva őket. Aztán ott benn, ahogy az várható, végleg eszüket vesztik. Amikor az utolsó mégis megmenekül, hiába ordítja a falusiaknak, hogy közülük való: már más nyelvet beszélnek, több mint ötven éve mások a határok. Az idő felgyorsul, magába szippant mindannyiunkat. Minden erőnkkel próbálunk túlélni, de még ha sikerül is, már végképp nem tudjuk, mi dolgunk az életben. És egyáltalán, életben vagyunk-e még. Sűrű szövésű, nyugtalanító novellák ezek, melyekből a kevesebb kicsit talán több lenne, de jó pár erősebb darabot biztosan találunk köztük.
Hegedüs Vera: Mondass egy misét értem. Kalligram, 2024. 3990 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/24. számában jelent meg, június 13-án.
