Sűrűn járok a Radnóti Miklós utca 19.-nél, a bejáratnál lévő emléktáblát mégis csak nemrég fedeztem fel. Talán azért, mert Gellért Oszkár neve néhány hónappal ezelőttig nem sokat mondott számomra. Szégyen-gyalázat, persze. De ugyanezt tudom mondani Balla Ignácról, Emőd Tamásról és Miklós Jutkáról. Vagy, hogy egy olyat mondjak, akinek az életében mostanában szintén elmélyedtem: Mohácsi Jenőről.
Mohácsi esetében arról a költő-műfordítóról van szó, aki bár az utolsó pillanatban kegyelmet kapott, de nem bírta ki, meghalt az Auschwitz felé tartó vonat lezárt vagonjában. Ha Békásmegyeren idejében kinyitják az ajtaját, talán életben marad. Mindezt a későbbi tragédiát el sem tudták volna még gondolni, amikor ez a válogatáskötet 1911-ben, a Nyugat kiadásában megjelent. Sőt, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes: mind éltek még. Nemhogy éltek, pályájuk épp beindulóban volt.
Ady az abszolút sztár, az egyik legtöbb verssel beválogatott szerző hozta azokat a friss szeleket, amelyekre a válogató, Elek Artúr író-műfordító is hivatkozik. „Szinte valamennyiükre reá illik ez a nehány megrázó sor, a melylyel Ady Endre önmagát s a maga nemzedékét jellemzi: »Ember beszél, kinek a sors, / Az élet, évek és napok / Szívének gyökeréig fájnak.« Egész költészetüket átjárja ez a fájdalom. Némelyikükét mint enyhe parfum, mint halk melancholia, a mely csöndesen szemlélődik és a maga legszebb látomásait is borongva nézi” – olvassuk.
Az antológia az 1890 és 1910 között felbukkanó fiatal költők bemutatására koncentrál, de akadnak azért a korábbi időszak jelesei közül. Együtt szerepel Szabolcska Mihály és Szép Ernő, Lesznai Anna és Juhász Gyula. Meglepő módon verseket találunk Móricz Zsigmondtól, sőt Gárdonyi Gézától is. Lírájuk, mondjuk, túl sok vizet nem zavar, valóban regényíróként voltak inkább kiválóak. Annál meglepőbbek a Gellért Oszkárhoz hasonló találatok. A túlsó szobában című verse Petőfi Sándor Az apostolát juttatja eszünkbe: „Gügyögsz? Hiába! – / Most bele kell kiáltnom a siket világba. / Piacra mindennel, legszentebb titkommal / Vívni rongy csatát. / Dicsőség álma vár: ébren kell maradnom. / Aludj fiam! / Most csal meg először az apád.”
Még egy ritka pókfajtát is felfedezett Gárdonyi Géza
Százhatvan éve született Gárdonyi Géza. Mit tudunk róla azon túl, hogy ő írta az Egri csillagokat?
Az igazán érdekesek azok, akik a múlt századelőn a jövő legalább olyan nagy reménységeinek tűntek, mint Babits Mihály vagy Kaffka Margit – mégsem maradt fenn a nevük. Mi múlt a véletlenen, mi a valódi tehetségen? Lesznai Annát, Erdős Renée-t az elmúlt évtizedekben fedezték fel sokan újra, Mohácsi alakját pedig a Vagonnaplók dokumentumdráma idézte fel tavaly a Fészekben. És valóban, Csatakiáltásom című itteni verse is felér egy revelációval: „Hát menjetek neki, ha tetszik, a falnak, / Vagy legyetek kővé, vagy görnyedjetek: / Utálom halálát a hangtalan halnak; / Ha emberek vagytok, nohát, legyetek! / És hogyha nem mertek, én merek! / A vérem is vér, s hogyha szúrsz, kicsobog; / Tudjátok meg, mert vagyok és akarok: / Ordítani fogok!”
Mennyin múlott, hogy a kiváló költeményekkel beválogatott Oláh Gábor nevét ma nem ismerjük? Szabolcska mai ismerői közül hányan jutottak el hozzá Karinthytól, hányan közvetlenül? Ismerjük Ignotus vagy Heltai Jenő nevét, de tudnánk is mondani verset tőlük? A korabeli életrajzok legszárazabb mondatai is kapnak száz év után egy szórakoztató többletet. Mondjuk, amikor Tóth Árpádnál azt olvassuk: „Önálló kötetbe nem gyűjtötte még össze költeményeit”. Vagy Karinthynál, aki itt még egyáltalán nem karinthys verssel szerepel: „költeményei különböző folyóiratokban jelentek meg szétszórva.”
Az 1911-es olvasó, ha végigment a névsoron, eltalálta-e volna, kik lesznek száz év múlva az irodalomkönyvekben? Adyról biztosan, Karinthyról vagy Füst Milánról már nem feltétlenül. Izgalmas az is, mennyivel több nővel találkozunk itt, mint akik emlékezete fennmaradt. A kortárs irodalmat nézve azt gondolnánk, most már kiegyenlítettebb a viszony. Kiket fognak száz év múlva meglepve felfedezni, akikről ma azt gondolnánk, egyértelműen fennmaradnak?
Mindenesetre a lomtalanításon véletlenül fellelt válogatáskötet segített most abban, hogy vihessem többek hírét magam is. A véletlenek erejét sosem érdemes alábecsülnünk.
Újabb magyar költők. Lyrai Anthologia 1890–1910. Szerk.: Elek Artúr. Nyugat, 1911.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/6. számában jelent meg, február 7-én.
