A Balaton mindenkié – nemzeti kincsünket azonban a politika előszeretettel sajátítja ki. Ma a NER vásárolja fel és teszi tönkre a tó környékét, de az elmúlt száz évben hasonló módon használták ki az aktuális rendszerek a Balatont. Rehák Géza Vörös Riviéra című kötete a szocialista időszak Balatonhoz fűződő viszonyát követi nyomon, arra keresve a választ, hogy miért is foglalt el a tó sajátos helyet a Kádár-korban nemcsak Magyarországon, hanem az egész keleti blokkot nézve.
Rehák könyve a trianoni döntést követően indul, amikor drasztikusan átalakult a turizmus, a korábbi magyar idegenforgalmi célpontok nagy része – így az egyik legfontosabb, Kalotaszeg is – ugyanis határon kívülre került, elvesztek a hegyek és a történelmi múltú fürdők. Emiatt Budapest mellett a Balaton idegenforgalmi szerepe is felértékelődött a Horthy-rendszerben. Ekkor alakult meg a Magyar Királyi Balatoni Intéző Bizottság is, amely megkerülhetetlen szerepet játszott az üdülőterület fejlesztésében és felvirágoztatásában. A második világháborúban a tó több szempontból kiemelt stratégiai jelentőséggel bírt, a fűzfői Nitrokémia fontos hadiüzemként működött, míg a füredi hajógyár is haditermelésre állt át.
A háborút követően szinte azonnal újrakezdődött a tóért folyó versengés: „Az üdülőhelyeken még mindig csak a naplopók és nem a munkások nyaralnak” – írta 1947-ben a Népszava, míg máshol azon bosszankodtak, hogy „a Balaton vidéke, mondván, a régi világ urainak gyűjtőhelye, és partjainál nyilasok, spekulánsok, orgazdák dőzsölnek”. Új időszámítás az ötvenes évek végén kezdődött a Balatonnál: az akkori államhatalom kénytelen volt nyitni a Nyugat felé mind gazdasági, mind politikai értelemben, égető szükség volt ugyanis a devizára, de a lakosság nyugalmának megzavarása érdekében a gyanúsnak minősített „nyugati csőcseléket” csak módjával lehetett beengedni. Sorra épültek az új szállodák, ahol idővel a nyugati vendégek igényeit kielégítő szórakozási lehetőségek – tenisz, minigolf, vízisí – is elérhetővé váltak, néhol még a szocializmus elveivel össze nem egyeztethető kaszinók és játékgépek is várták a vendégeket. A magyarok csak hírből ismerték a szalámit, kolbászt, herendi porcelánt árusító valutaboltokat, de a nyugati kuncsaftok a cigányzenétől hangos csárdákban és borospincékben is elverhették kemény valutájukat. Azt viszont a kedves vendégeknek feltehetően nem említették meg, miként tette tönkre ekkoriban a szőlőgazdálkodást, vagy épp tizedelte meg a tó halállományát a permetezés és a műtrágyázás.
Rehák Géza könyvéből újfent kiderül, a kor hatalmi elitje mennyire nem volt feddhetetlen: a Mézes Mackót kitaláló, és az Éttermi és Büfé Vállalat vezetőjeként a déli parti idegenforgalmi fejlesztésekben érdekelt Onódy Lajos nemcsak sonkatekercset, hanem nőket is feltálalt aszpikban, ha a helyzet úgy kívánta. A pártvezetők által is látogatott orgiáin ruletten desszert gyanánt csokoládéval leöntött stewardesseket lehetett nyerni. Ez is lett aztán Onódy veszte. És a déli parté is, a büfés bukása után a balatoni fejlesztések a szemben lévő oldalra összpontosultak.
Hiába a kádári államhatalom befektetett energiája, a balatoni régió intenzív fejlesztése, a vártnál jóval kevesebben látogattak el a Balatonhoz, helyettük viszont szép számmal jöttek a keleti blokkból, de a rendszer ezzel sem volt feltétlenül elégedett, mondván leterhelik a Balaton turisztikai infrastruktúráját.
Nekem a Balaton a Riviéra – Németh Lehel 1961-es slágere szerint a magyar ember számára az szabadság egyet kellett, hogy jelentsen a Balatonnal, de ahogy ma, úgy a Kádár-korban sem volt mindenki számára elérhető az ottani kikapcsolódás. Kiváltságosak voltak azok, akik saját nyaralót birtokolhattak, nem kevés szerencse és kapcsolat kellett egy beutalóhoz is, ha pedig az nem járt, megfizethetetlen maradt a balatoni nyaralás.
Rehák Géza: Vörös Riviéra. A Balaton a Kádár-korszakban. Jaffa Kiadó, 2024. 4999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/43. számában jelent meg október 25-én.
