A fekete befeketítése – A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”

Megismerhetünk-e egy kort, ha a különböző szélsőségek között csapongó ellenpropagandájában mélyülünk el? Ez a kérdés merülhet fel először bennünk, amikor kezünkbe vesszük Csunderlik Péter új, impozáns kiállítású kötetét. A történésztől utóbbit megszokhattuk, már a Galilei-körről szóló monográfiáját sem aprózta el. Ha pedig a Kérdések és válaszok 1918–1919-ről kötetben csak rövidebb terjedelem állt is rendelkezésére, most ismét belevethette magát a XX. század eleji magyar világba.

Kételyünk pedig hasonló lehet, mint legutóbb. Vajon jó úton közelítünk-e a Tanácsköztársaság felé, mikor a húszas évek sokszor veszettül fröcsögő pamfletirodalmát rágjuk át? Pontosabban: érdemes-e rögtön ide, erre a szintén feltáratlan területre ugranunk akkor, amikor a téma még mindig ennyire ismeretlen, illetve ennyi vitát vált ki?

Száz év elteltével viszont az is kérdés, meddig és mire lenne érdemes várni.

Mert mintha hiába telt volna el a rendszerváltás óta harminc év, még az is indulatokat vált ki ma, ha a történész számba kívánja venni az áldozatok számát, és a korábbinál kevesebbet talál. Igaz, az sem feltétlenül segít, ha ennek jegyében azt hangsúlyozza, hogy a Tanácsköztársaságot igaztalanul ítélték meg olyan sötéten.

Csunderlik Péter friss kötete pedig kínálja ezt az értelmezést, így aki eleve ellenszenvezik a szerzővel, most is találhat mondatokat, amelyektől látványosan el tud határolódni. „Horrortörténetnek festették meg a Tanácsköztársaság egész történetét, csak hogy elviselhető legyen” – összegez a szerző, aki szerint nem tudtak mit kezdeni az „alternatív elit” megjelenésével. A bolsevikok már azzal megrémíthettek sokakat, hogy szinte a semmiből bukkantak elő. A húszas éveiben járó Cserny József vagy épp Korvin Ottó esetében persze ez mégsem volt olyan meglepő. De a Tanácsköztársaságnak ma is egyik fő talánya, hogy miként tudott egy napnál is tovább fennmaradni, ha valóban csak gyengekezű akarnokok és bűnözők gyülekezete volt.

Ezt vizsgálja Csunderlik, miközben persze túldimenzionálnunk sem érdemes azt a 133 napot. Elvégre nem évtizedekre rendezkedtek be olyanok, akik élre kerülését magyarázni is nehezen tudjuk.

A szerző lenyűgöző alapossággal veszi végig a szemtanúi visszaemlékezéseket, az áldozat nézőpontjából megírt munkákat vagy épp a bolsevik vezetők későbbi memoárjait. Sokszor a más szövegeiben is megszokott ironikus könnyedséggel elemezve a valóban túlzó, olykor véresszájú, máskor önfelmentő írásokat. A horrortörténetek túlzásain való ironizálás néha viszont mintha elfedné, hogy nem a fehéret igyekeztek feketére festeni. Szamuely Tibor ténylegesen vörösterrort akart, ha fékezték is, Kun Béla népszerűsége pedig, ha valaha meg is volt, hamar elenyészett.

A berendezkedő Horthy-kor valóban ellentéziseként tálalta a proletárdiktatúrát, ha kellett, akkor vadul zsidózva vagy épp csatornapatkányozva. Mikor megrémiszteni akart, vörös tatárjárásról, mikor nevetségessé tenni, vörös farsangról beszélve.

Szükséges látnunk a propagandaszövegek ellentmondásait, hazugságait és azt, hogy mi célt szolgáltak. De azt sem érdemes felednünk, hogy ha voltak szépnek hangzó szociálpolitikai gondolatok is, akár néhány halott is be tud feketíteni mindent. Hát még sok száz halott, cenzúra és megfélemlítés, keletről hozott kommunizmus és a teljes felforgatás vágya.

Csunderlik Péter: A „vörös farsangtól” a „vörös tatárjárásig”. Napvilág Kiadó, 2019. 3900 Ft

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/26. számában jelent meg, 2019. június 28-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/26. számban? Itt megnézheti!