Gondolkodtam rajta, hogy esetleg adhatnám ezt a címet ennek az írásnak: Optimális bináris keresőfák. Ez volt a címe Esterházy Péter diplomamunkájának, és éveken át ugyanezzel tervezett regényt írni, noha – mint több interjúban is elmondta – a kiadók nem lelkesedtek az ötletért. Igaz, a címen kívül nem volt meg belőle semmi, és végül az élet tragikus fordulatot produkált, a regény végül nem született meg, íródott helyette más.
Hirdetés
Aztán persze nem ezt a címet adtam a szövegemnek, mert végül is ki vagyok én, hogy… Habár valaha merész, sőt szemtelen is mertem vele kapcsolatban lenni, pont azért, mert az írásait olvasva úgy éreztem, Esterházy Péter művészete is merész, időnként meg egyenesen szemtelen, a maga, a magyar irodalomban jószerivel senki máséhoz nem hasonlító, ironikusan intellektuális és intellektuálisan ironikus modorában. (Az irónia nem keverendő össze a gúnnyal, ahogyan egyik interjújában E. P. utalt is rá.) Az Egy nő megjelenése idején, 1995-ben Tamás Gáspár Miklós idézte (rosszallóan) Szerdahelyi Istvánt, aki szerint E. P. „a rendszerváltás Illés Bélája”, én pedig gondoltam egy merészet, és ezeket a mondatokat, valamint egy korabeli futballmeccs-tudósítást montázzsá vágtam össze (Illés Béla parádés játékával a Kispest lelépte az Újpestet, természetesen nem a hajdani vonalas íróról van szó), és szemtelenül elküldtem a Magvető Kiadónak, kérve, juttassák el Esterházy Péternek. Eljuttatták, sűrűn teleírt képeslapon – az elsőn, amelyet kaptam tőle – köszönte meg.
A „Szerdahelyi-eset” (hogy tiltakozna e megfogalmazás ellen!) szóba kerül a születésének 75. évfordulójára megjelent, Pál Sándor Attila által összeállított, Vanni van című válogatottinterjú-kötet egyik, Morcsányi Gézával közös könyvheti beszélgetésében is. Ahogy persze sok minden más előkerül még ezekben a diskurzusokban. Például a legendás, rajzlapos Iskola a határon másolata. Megvallott példaképéhez, Ottlik Gézához hasonlóan E. P. is matematika szakon végzett (politikai okokból), azzal a különbséggel, hogy ő meg is szerezte a diplomát, mi több, élete egyetlen munkahelyén is úgymond tanult szakmájával helyezkedett el. Az ott szerzett élmények is inspirálták a Termelési-regény megírását, amelyet az akkor a Szovjetunióhoz tartozó Munkácson azt követően is árultak, hogy Magyarországon már elfogyott, a cím – megint a cím – alapján ugyanis azt gondolták, ez egy szocreál mű, így aztán nagy tételben rendeltek belőle. (Egy másik sokat emlegetett kvázi irodalmi előkép az interjúkötetben egyébként Kosztolányi Dezső.)
Akadnak rendre visszatérő elemek is (például a szintén, bár másfajta politikai okokból többször citált Így gondozd a magyarodat című szöveg kapcsán, amelynek Torgyán József adta meg az egyik, szerinte érvényes olvasatát), de ez nem baj, ezek a szálak csak erősítik egymást, és korántsem mellesleg nem csupán „Magyarország írófejedelmének” pályáját idézik és formálják elénk (az idézet az utolsó, Szegő András által készített interjúból való), hanem az elmúlt mintegy fél évszázad nem várt kanyarokban és keserű meglepetésekben bővelkedő hazai történelmét is.
Pályáját és, mondjuk, ars poeticáját, bár úgy sejtem, E. P. erősen tiltakozna utóbbi kifejezés ellen is. (Ha már poétika: a Selyem Zsuzsával való beszélgetésből kiderül, hogy Weöres Sándornak különálló lapokon mutatta meg mondatait, amelyekről Bata Imre ily módon azt hitte, hogy versek.) „Írónak lenni nem csupán tevékenység, hanem egy életmód is. Szigorú életmód, súlyos következményekkel” – fogalmazott az említett, megrendítő Szegő-interjúban, nagybetegen, alig néhány héttel a halála előtt. Holott eredetileg nem írónak készült, hanem futballistának, tizenhét évesen írta első novelláját, amelyet a Zilahy Péterrel folytatott 2004-es beszélgetés során egyértelműen rossznak nevezett, ráadásul „nem úgy rossz, hogy biztatóan”. Innen vezetett az út a „fejedelemségig”, az egyes stációkat pedig az olyan, ebben a kötetben is vissza-visszaköszönő, nemegyszer mások által oktrojált fogalmak jelölték ki, mint a posztmodern, az alany-állítmány vagy éppenséggel az ingerszó – ennek minősítve húzták ki például a szocialista cenzorok az egyik Esterházy-szövegből azt a kifejezést, hogy „ártatlan magyarság”.
„Soha nem a mondat a fontos – fejtegette talán egyfajta krédóként az előbb említett Selyem-interjúban. – Akkor se, amikor azt mondjuk, hogy a mondat a fontos. A mondatból nem következik semmi. Csakhogy ha a mondat fontosságát nem tudjuk, akkor nem áll össze az egész.” Mindezen felül hol búvópatakként, hol nagyon is hangsúlyozva jelenik meg a beszélgetések során újra meg újra egy kulcsfogalom: a minőség. Miközben egyesek úgymond a nép-nemzeti oldalhoz sorolták az 1990-es évek elején, mások pedig szembe állították a művészetét „az úgynevezett nemzetisors-vállaló irodalommal” – így fogalmaz Keresztury Tibor az első, 1989-es folyóiratbeli közlés óta többször megjelent emlékezetes interjúban –, E. P. a minőség kritériumát hozta fel a hazaszeretetet illetően is.
Tény és való, a minőségre mindig kényesen ügyelt, műveiben és megszólalásaiban is. Ugyanitt megemlíthetnénk a szintén sokat (néha téves formában) citált és reá végképp érvényes mondását, miszerint bizonyos szint fölött nem ment bizonyos szint alá, ahogyan fölidézhetjük akár azt a könnyednek tűnő, ugyanakkor megkérdőjelezhetetlenül önazonos és kellően magabiztos eleganciát is, amely szövegeit és megnyilatkozásait egyaránt jellemezte. Miközben az olvasók egy része nehezen olvashatónak érezte és érzi ma is az írásait, E. P. csodálkozott ezen, mert ő meg éppenséggel könnyen befogadhatónak gondolta őket. A beszélgetések során egyébként az is felvetődik, hogy a tapogatódzó Esterházy-olvasóknak az Egy nővel kellene kezdeniük. És az is előkerül, hogy az egyik interjúvoló, Valuska László nagyapja például a rendszerváltásig minden Esterházy-könyvet megvett, utána egyiket sem. Így szakadt szét a történelem folyamán sokadszorra ez az ország.
A történelem ugyanakkor rendre ismétli magát, és e tekintetben is déjà vu élmény három és fél évtized távlatából olvasni például a rendszerváltás környékéről a független szellemi műhelyekről szóló eszmefuttatást. Az autonómia – mondja Esterházy – „az nem adomány, az nehezebb, azt mindenkinek személyesen kell megteremtenie”. Mostanára pedig végképp egyet kell értenünk azzal, hogy a világ nem lett brutálisabb, mert mindig is az volt, „csak szeretjük becsukni a szemünket”, amire manapság, a tömegkommunikáció autokráciája hevében nemigen van lehetőségünk. Közben elhangoznak a beszélgetések során olyan megállapítások, amelyekről az évtizedek távlatából is lehet merengeni, miszerint létezik-e „nagy magyar európai alapregény”, és van-e már magyar futballcsapat, vagy csak játékosok.
De azt is leszögezi Esterházy, hogy értelme az interjú műfajának nem sok van, „érdekessége szokott lenni”. Olcsó megállapítás volna most azzal előrukkolni, hogy ezek szerint a Vanni van című interjúkötet legfőbb jellemzője, hogy érdekes. Valóban az, de közben fájó is. Egyrészt azért, mert az Optimális bináris keresőfák című regény végül nem készült el, helyette a Hasnyálmirigynaplónak kellett megíródnia. Másrészt nem először szembesülünk azzal, mekkora is az az űr, amelyet E. P. maga mögött hagyott. A válogatott interjúkat olvasva is egyet kell értenünk azzal a megállapítással, hogy az ő művészete, de egész ténykedése is zárvány volt, nemcsak a magyar irodalomban, hanem a közbeszédben is. Közben pont az effajta zárvány mutatja meg, hogy így is lehetne egymással beszélnünk. Talán szót is értenénk.
Esterházy Péter: Vanni van. Válogatott beszélgetések. Magvető, 2025. 5999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/15. számában jelent meg április 11-én.
