„Rómeó és Júlia? Hát hogyne. Fiatalok, szépek, szeretik egymást, és úgy lobognak az igazságért, akár a lángoló jegenyék. Az egész világ értük sírt. De vártak volna csak egymásra ötvenöt évet, akkor mi lett volna. Hetvenhét éves Rómeó. Júlia meg hatvankilenc. Happy ending? Fiatalon könnyű véget érni. Vagy legalább látványos. Öregen meg szinte lehetetlen.” Ez a véget nem érés Szilasi László új regényének egyik állítása.
Magyarország, vidék – itt játszódik a Kései házasság összes története, ha közben egy-egy epizód erejéig más helyszínek fel is tűnnek, mindvégig mikrokörnyezetekben láthatjuk a szereplőket, az árpádharagosi (Kádár-kori) Júliát és Rómeót: Ilmát és Gerendát. Az 1960-as években ismerjük meg őket, és történetüket 2019-ig követhetjük, Ilma ebben az évben 74 éves, Gerenda már nem él, de még ekkor is minden a kettejük viszonya körül forog. A regény első lapjain Ilma egy visszaemlékezésbe kezd, miközben szokásos úszásadagját teljesíti, az újragondolt múltat pedig – ezt sugallja a könyv vége – elmondja (el fogja mondani) valakinek.
A vallomásos irodalom Szilasi legutóbbi kötetének (Luther kutyái, Magvető, 2018. Kritikánk róla: Amit nem lehet megtudni, arról, Magyar Hang, 2018. szeptember 28.) jellemzője volt, de akkor önéletrajzi szöveget olvashattunk, most sok szempontból távoliak tőle hősei.
A meglehetősen tárgyilagos, a részleteket alaposan szemügyre vevő elbeszélést folyton kiegészítik Ilma monológjai (a szöveg szedésében is jelölve), melyek erre a mindent tudó narrátorra és az általa elmondottakra reflektálnak, de közben leginkább Gerendához szólnak, kimondatlanul. Egy-egy részben Gerenda a megszólaló, de épp csak jelzésértékűen, szerkesztési pontatlanság is lehetne ez, de inkább csak szerkesztői geg. Ez az eljárás is teszi, hogy jóval kevesebbet tudunk meg a férfi motivációiból, illetve mindez egy nő elemzésében kerül az olvasó elé. (A regényirodalom több száz éves történetében az esetek nagy többségében épp fordítva történik, férfiak mondják el nők – általuk elképzelt – gondolatait.) Szilasi maga is beszélt arról egy interjúban, hogy nagy munka volt ezt a fajta autentikusságot megteremteni.
Ahogy haladunk időben előre, a két ember kapcsolatának alakulása ismétlődések és továbblépések történeteként mutatkozik, a jellemrajzok érzékletesek, pontosak, Ilmáé azért (is), mert őt halljuk legtöbbször, Gerendáé azért, mert Ilma róla beszél, hozzá beszél, vele beszél, akkor is, ha nincsenek együtt. Szerelem-történet, nem válik lényegtelenné a szereplők neme, kora, helyzete etc., mégis mindez feloldódik abban, hogy mindkettejüket elsősorban a másikhoz való viszony határozza meg.
És az idő. A múló és sokszor azért meg is telő idő. A szaggatott, sok zárványt magában rejtő történet egyenesen halad előre, nem valamiféle happy endig, hanem sok apró, de jelentős boldog pillanatról boldog pillanatra. A regényírók, tudható, mind az idővel dolgoznak és Szilasinak újra sikerült az, ami már az Amíg másokkal voltunk című kisregény-gyűjteményében: a főhősök regénybeli jövőjét a jelenbe anticipálni, elővételezni. Ilma és Gerenda miközben alig lehetnek együtt, soha sincsenek egészen távol egymástól. Az időt is így mérik: nem különlétükből kitörve vannak néha együtt, hanem az együtt töltött percek láncolatát szabdalja szét a különlét sokszor tragikusan hosszú és nehézségekkel teli ideje. Nagy különbség van a kettő között.
Ráadásul a kisnovellányi fejezetekre bomló szöveg minden részében egy-egy, az adott naptári évben nemzetközi, vagy országos hírű eseményt is idéz. A világ, mint folyton bekapcsolt tévé, állandó háttérzaj működik (ravasz megoldás ez, olvasóként ki-ki a maga idejében erősebben be tud csatlakozni a történetbe, magam például a Kabir Bedi című fejezettől kezdve lettem szinkronban a történet idejével). Ilyen háttér áttételesen az árpádharagosi szcéna is, Ilma és Gerenda ismerősei, a munkatársaik, a körülményeik, gondolataik, testük változásai, és így tovább.
A nagyvilág és a szűk, személyes is csak környezet, csak annyiban tényező, hogy érzékelhető legyen: ez a valóság. De a lényeges, a valódi történet kettejük összetartozása. Szilasi nem regényt írt a szerelemről és az időről, hanem himnuszt az időméréshez. Ami a szerelem.
Szilasi László: Kései házasság. Magvető, 2020. 3299 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/25. számában jelent meg június 19-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 25. számban? Itt megnézheti!
