Alapvetően újságíró vagyok. Egész életemben újságíró voltam. A könyveim újságíró munkái, még ha ez alig látszik is – jellemezte munkásságát a világhírű kolumbiai író, Gabriel García Márquez. A Nobel-díjas szerző számára az újságírás volt a „világ legjobb mestersége”, vonzalmának hitelessége felől pedig immár a magyar olvasók is megbizonyosodhatnak Az évszázad botránya című kötetből, amely García Márquez publicisztikai írásait gyűjti egybe.
Első hallásra talán nehéz összeegyeztetni a (többször megkérdőjelezett) mágikus realizmust a tényközlés banalitásával, de a cikkek gyorsan meggyőzik az olvasót róla, hogy a világ egyik legismertebb szépírója valóban otthonosan mozog az újságírás világában. Ami azonban nem jelenti azt, hogy elszakadna a fikció meseszerűségétől. García Márquez a saját képére formálja a híreket, bizonyítva, hogy a tények kreatív értelmezése nem feltétlenül jelenti azt, amit az M1 híradójában láthatunk. Elmosódnak a határok a szépíró és a publicista között, az írások egyszerre idézik fel a Buendíák misztikus világát és a hírlapok szenzációéhségét, a politikailag elkötelezett alkotó iróniával átitatott kritikáját és az objektív megfigyelő szenvtelen narrációját.
A kötet címadó írásában szinte minden értékes eszközét felvonultatja a szerző. Az olasz hajadon, Wilma Montesi meggyilkolásáról szóló cikk hamisítatlan hírlapi termék, az alaphangja mégis eltéveszthetetlenül márquezi: „Rodolfo Montesi asztalos 1953. április 9-én, csütörtök este várta, hogy Wilma lánya hazaérkezzen. A mester Rómában, a Via Tagliamento 76.-ban élt Petti Mariával, a feleségével, Sergióval, a tizenhét éves fiával, és a másik hajadon lányával, a huszonöt éves Wandával. A századelőn épült, hatalmas, háromemeletes épületben négyszáz lakás van a kör alakú udvar körül, amely csupa virág, a közepén egy kúttal. Egyetlen bejárat van az épületbe: egy betört üvegű, porlepte, hatalmas, íves kapu. A portásfülke a bejárattól balra áll, az ajtó fölött egy Jézus Szíve-kép, amelyet egyetlen villanykörte világít meg. A portásnő reggel hattól este tizenegyig szigorúan ellenőrzi a bejáratot.”
Kiváló riporterként ha kell, láthatatlan marad, máshol azonban minden az alkotás folyamatáról szól. „A könyvírás öngyilkos mesterség – írja A könyvírás viszontagságai című szövegben. – Közvetlen hasznát tekintve semmilyen más szakmához nem kell annyi idő, annyi munka, annyi odaadás. Nem hiszem, hogy egy-egy könyv elolvasása után sok olvasó elgondolkodna azon, vajon a szerzőnek hány óra kínlódással és anyagi nélkülözéssel járt a kétszáz oldal, és utána mennyit kapott a munkájáért.”
Szintén önreflexióként érthetjük a politikai vonatkozású cikkeket, amelyekből pontos képet alkothatunk az ideologikus García Márquezről. S bár ezek a szövegek is rendkívül szórakoztatók, az igazi felüdülést mégis az irodalomról szóló jellemzései jelentik: „Az az igazság, hogy nem kellenek a kötelező olvasmányok, vezeklésnek szánt könyvek, az az egészséges eljárás, hogy ha egy oldalt elviselhetetlennek tartunk, nem olvasunk tovább. De van egy biztos recept a mazochisták számára is: az olvashatatlan könyveket a vécébe kell tenni. Többévnyi jó emésztéssel talán eljuthatunk Az elveszett paradicsom boldog befejezéséhez.”
Az évszázad botrányát feltehetően kevesen száműznék a vécébe, jó emésztés ide vagy oda.
Gabriel García Márquez: Az évszázad botránya. Ford.: Scholz László. Magvető Kiadó, 2020. 4499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/29. számában jelent meg július 17-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/29. számban? Itt megnézheti!
