Tudomásul venni, de nem fogadni el – ez Albert Camus egyik legismertebb filozófiai műve, a Sziszüphosz mítosza központi ajánlata. Az életműsorozatban most megjelent kötetben arról a gondolatról olvashatunk, ami azóta még a viccekre és mémekre is megtermékenyítőleg hatott: „boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt”. Hiába tudja, hogy a szikla visszafelé fog görögni, a csúcsokért való küzdelem mégis elegendő lehet számára.
Sziszüphosz ráébred, hogy a kővel nem érhet célt, mégis újra és újra megpróbálkozik. Épp, ahogy a halálban bizonyos, létünk abszurditását felismerő ember is végigéli az életet. A francia író-filozófust elsősorban az izgatja, miért teszünk így. Érdemes-e így tennünk? Miért ne válasszuk inkább az öngyilkosságot? Ha felismerjük, hogy lelkünk sóvárgása szemben áll a világ titkainak kifürkészhetőségével, miért ne meneküljünk végletes kétségbeesésbe?
Camus a szembenállásban ragadja meg az abszurd lényegét, egyben vitatkozik azokkal, akik megpróbálják azt semlegesíteni. Az abszurd szerinte ember és világ lényegi ellentétében mutatkozik meg, és ha megoldást próbálunk adni az egyik részre – konkrétan a világ kiismerhetetlenségére –, akkor magát az abszurdot tagadjuk. Camus arra jut, hogy azok a mégoly neves filozófusok – Kierkegaard, Husserl –, akik így tesznek, csak valamiféle ugrással tudják megtenni. Olyasmi ez, mint amit a hit ugrásának nevezünk: a gondolkodó nem tudja megmagyarázni, honnan tudja, hogy az embernek örökkévaló tudata van, esetleg a világ végső soron Egy. Nem tudja, de szeretne erre jutni, hogy az ész gyógyírt találjon a bajaira.
Ebből kiindulva Camus-t nevezhetjük a kényelmetlen filozófusnak. Nem keres könnyű megoldásokat, nem menekül leegyszerűsítésbe. Persze a körülményeket itt sem érdemes elvetnünk: a Sziszüphosz mítoszát húszas évei végén írta. Mindez nem feltétlenül bír magyarázóerővel, de azért nem lényegtelen, hogy egy fiatalemberé ez a kérlelhetetlenség. Egy olyané, aki sajnos tragikusan fiatalon életét vesztette egy autóbalesetben. Csak találgathatunk, hogy ha életben marad, merrefelé mozdult volna a gondolkodása, és az idős kor kétségbeesése elérte volna-e, hogy enyhüljön az intellektuális szigora.
Mindenesetre fontos megállapítás a Sziszüphosz mítoszáé, érdemes lehet ragaszkodni hozzá: „Az ész kimondottan emberarcú, de könnyen fordul az isteni felé. Amióta Plótinosznak sikerült összeegyeztetnie az örökkévalóság szellemével, megtanult elfordulni legkedvesebb elvétől, az ellentmondástól, hogy a legkülönösebbet, az Egybe való tartozás mágikus elvét beépítse. (...) Az emberi gondolkodás mindenekelőtt sóvárgás.” Camus arra jut, hogy az emberlétnek elengedhetetlen része ez a sóvárgás. Amennyiben viszont megadjuk magunknak, amire vágyunk, a sóvárgás egyszeriben értelmetlenné válik, és azt kezdjük el tagadni, ami önmagunkká tesz bennünket.
A francia szerző szerint, mint fentebb is utaltam rá, elengedhetetlen tudomásul venni azt, hogy a világ nem teljesíti be az ember vágyakozását. Viszont ettől még vágyakozni kell. Lázadni az ellen, amiről belátjuk, nem emberi léptékre lett szabva.
Camus műve a XX. század egyik legfontosabb filozófiai alkotása. Fontos útravalónk máig akkor, ha tudni szeretnénk, miért érdemes megbékélni sorsunkkal – és akkor is, ha azt szeretnénk tudni, miért nem.
Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Ford.: Vargyas Zoltán. Jelenkor, 2024. 4299 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/30. számában jelent meg július 26-án.
