Jellegzetesen XX. századi életút Almásy Lászlóé. Megtörtént vele is minden: szívós munkával elért emelkedés, váratlan szerencse, majd a csúcsról a mélybe zuhanás. Vele kivételesen szó szerint is megestek hasonlók, hiszen világhírű Afrika-kutatóról van szó, aki autóval és repülőn bejárta a fekete kontinens legeldugottabb zugait is. Felfedezéseiért méltatták kontinensszerte, hogy aztán egyik pillanatról a másikra kiradírozzák nevét, érdemeit. Persze jó kérdés, érdemes-e keresnünk a történelmi igazságosságot. Elfeledtek nagy művészeket, fontos felfedezőket akkor is, ha épp megítélésük sosem volt kérdéses.
Annál érdekesebb, hogy Almásy helyzete – mint a róla szóló monográfiából kiderül – a Horthy-korban sem volt feltétlenül kiváltságosabb. Valóban, Rommel alatt szolgált a világháború afrikai frontján, amiért a berendezkedő kommunista rendszer elő is vette, majd jó ideig a náci skatulyában tartotta. Háborús bűnökkel vádolták, majd felmentették.
De a húszas–harmincas években sem ölelte keblére a rendszer – köszönhetően legitimizmusának, korai királypuccsista szerepvállalásának. Nem lehetetlenítették el vagy tettek neki látványosan keresztbe, de magának kellett megküzdenie céljaiért. Mondjuk, a briteknél vagy osztrákoknál kilincselnie, hogy egy-egy kockázatosabb küldetéséhez nyújtsanak támogatást.
Mindez pedig a legkevésbé sem csupán öncélú rekordhajhászást szolgált. Nagyon is kézzel fogható eredményekkel jártak útjai. Mondjuk, amikor az egyiptomi kormányzati szervek a sikeres expedíciói után tisztítottak meg egy-egy utat, járhatóvá téve azt mások számára is. De hasonlóképp hasznos volt, amikor a sivatag által hosszú ideig őrzött autónyomai mások számára is irányjelzőül szolgáltak. Amely persze ellene való fegyver is lehetett: sietnie kellett egy-egy korábban ismeretlen táj feltárásával, mert vagyonosabb nyugati „automobilisták” könnyen beelőzhették.
Vadászat
Nagy gáz van – mondta köszönés helyett. – Beszéltem az öreggel, azt mondja, eltűntek az erdőből a vadak.
A könyvből világosan kiderül, hogy az afrikai törzsekkel való kalandjairól anekdotázó, mindenkivel örömmel összefogó Almásyra a kirekesztő, náci nézetek nem voltak jellemzőek. Az ő fantáziáját a Líbiai-sivatag titokzatos mélye kötötte le, a mesebeli Zerzura-oázis ígérete, nem pedig az ellenségeskedés szítása. Azzal pedig, hogy végül a nagy kutakodás során az Ain Dua-forrás körüli barlangok mennyezetén rábukkant a sziklarajzokra, ismét felkeltette az egész világ figyelmét.
Érdekes eközben, amit a kötet sem kerül meg finomkodva: bár nőügyei is ismertek voltak, mégis visszatérően vádolták a saját neméhez vonzódással, ezt pedig a kommunista sajtó is felhasználta ellene. Almásy valóban ellentmondásos figura volt, de jelentőségéhez nem fér kétség. Olyanokkal együtt pedig, mint mondjuk Széchenyi Zsigmond, sokat hozzátett a hazai útinapló-irodalomhoz.
Tari Tamás Viktor monográfiája impozáns, szép kiállítású kötet, mely színes oldalakon, interaktív bónusszal (QR-kódok idegen nyelvű és magyar videókról), nyilvánvaló elköteleződéssel, de tudományos igénnyel mesél Almásyról. A kötet meghatározó részét teszik ki az eredeti újságcikkek, ezek közül izgalmasabbak, amelyeket külföldi forrásból fordítottak, és máshogy nem igazán bukkannánk rájuk. Almásyt nem kell mindenért felmentenünk, megvolt a maga felelőssége, de meghurcoltatásának kegyetlensége is nyilvánvaló. Aztán mégis csak fennmaradt a neve: róla mintázták Az angol beteg címszereplőjét is. Ma sem késő újra megismerkednünk úttörő munkásságával.
Tari Tamás Viktor: A homok atyja – Almásy László titkos élete. Erdélyi Szalon Kiadó, 2024.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/10. számában jelent meg, március 7-én.
