Miközben Babits Mihályra a Nyugat-korszak (egyik) kiemelt alakjaként tekintünk, az irodalomoktatás megkerülhetetlen alakja, mégis bőven akad még mindig, ami feltárásra szorul életéből, költészetéből. Önmagában az előbbi, tehát az életút fontosságát akkor sem szabad felednünk, ha ma a biografikus megközelítésre inkább gyanakodva tekintenek. Persze fontos érv, hogy a fiataloknak nem életrajzokat, szappanoperásított kapcsolati fordulatokat kellene megtanulniuk, hanem mindazt, ami miatt fennmaradt az íróknak, költőknek a neve.
Feltehetőleg a Babits Mihályné Török Sophie (Tanner Ilona) és leánya, Babits Ildikó közti megromló kapcsolat, majd pereskedés sem lenne (ennyire) érdekes, ha Babits és felesége nem gazdagítottak volna minket fontos irodalmi művekkel. Viszont – és ez Székely László volt ombudsman hiánypótló kötetéből egyértelműen kiderül – a munkásságuk megértéséhez is közelebb vihet, ha többet tudunk a család viszontagságairól. Török Sophie kisregénye, a Nem vagy igazi! alapján például jóval könnyebb átérezni mindazt a drámát, amit a szerző átélt a gyerekvállalással kapcsolatban.
A Babitshoz fiatalon, szinte véletlenszerűen hozzáment alkotó nagy reményekkel készült az irodalmi pályára, eközben gyereket is mindennél jobban szeretett volna. Amikor beletörődtek, hogy Babitscsal nem lehet sajátjuk, az örökbefogadás mellett döntöttek. Amiből talán sokkal kevesebb probléma lett volna végül, ha nem Török Sophie öccse és a 19 éves háztartási alkalmazott, Bíró Irma lányára esik a választás. Czeizel Endre később Babits apaságát sem zárta ki egyértelműen, miután valószínűleg a költőnek is lehetett valamiféle viszonya a cselédlánnyal.
Babits Ildikó kamaszkorában tudta meg, hogy akik felnevelték, valójában nem is a vér szerinti szülei. Már ha tényleg nem azok. Azt haláláig nem fogadta el, hogy a hamar elvesztett Babits ne a valódi apja lett volna. A sors szomorú iróniája, hogy aki valószínűbb módon a vérrokona volt (már csak a külső hasonlóság miatt is), arra viszont csak mostohaként tudott tekinteni. Ebben viszont Török Sophie-nak jelentős része volt, minthogy Babits ápolásának, majd emlékezetének szentelte az életét, mindebbe pedig teljesen bele is roppant. Lányához eközben már annak kiskorában sem sok kedves szava volt, belekeseredett abba, hogy nem születhetett vér szerinti gyermeke.
Székely olvasmányosan, Babits és felesége műveit is képbe hozva írja meg a család történetét, bírósági iratokon és személyes leveleken keresztül megmutatva az egész csatározás sokszor nevetséges kisszerűségét, a sérelmek feldolgozhatatlanságát. Nehéz szívvel olvassuk, mert Székely könyve segít beleélni magunkat az anya, a lány, de még a kapcsolat mérgesedésében jelentős szerepet vállaló Basch Lóránt ügyvéd helyzetébe is.
A Babitscsal közeli viszonyt ápoló, majd örökségét gondozó, a költő halálát követően Török Sophie-hoz hűséges Basch gyakorlatilag üldözte Babits Ildikót, amihez hozzájárulhattak személyes sérelmei is. (Ildikó feljelentette, mondván, Basch „eltette” az egyik svájci Babits-kiadásból származó pénzt.) Az ügyvéd aztán egyre agresszívabb hangvételű levelekben üzent: „A jelen helyzeten akarunk és fogunk változtatni, hogy Anyunak végre nyugalma, rendezett otthona legyen, és ne legyen kiszolgáltatva a Te szeszélyeidnek. (…) Te Babits Mihály leányaként szerepelsz a világ előtt, ami vagy, ennek köszönöd, és ehhez méltónak kell maradnod.” Csoda-e, hogy a származásával kapcsolatos traumát soha ki nem heverő lány is csak engesztelhetetlenebbé vált?
Tragikus történet a Babits családé, a pitiáner támadásokról, sértésekről még hetven-nyolcvan évvel később is fájdalmas olvasni, miután érezzük, miféle frusztrációk, élettragédiák húzódtak a háttérben. Az efféle történetek végén pedig sajnos sosem születik megnyugtató megoldás – egyszerűen csak véget érnek.
Székely László – „A jó mostoha történetét még nem írták meg…”, Jaffa Kiadó, 2021, 3999 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában jelent meg, január 14-én.
