Magyarország a Nyugat, Európa, a kereszténység védőbástyája – a toposz nem csupán bizonyos, az egyetemes históriát is érintő fontos történelmi eseményekre utal, hanem a magyar nemzeti identitástudat egyik alapeleme. Szoros összefüggésben áll azzal, hogy Magyarország a Szent István-i állam alapítás nyomán a nyugati, latin kereszténység legkeletibb állama lett (a térképre pillantva is látszik, hogy részben hasonló szerepet töltött be Lengyelország, egyesek szerint ez az alapja a magyar–lengyel barátságnak), ami aztán véráztatta történelmünk olyan, egyszerre tragikus és hősies fejezeteiben érhető leginkább tetten, mint a tatárjárás és a török hódoltság. Úgy tűnik, már csak időtartamát tekintve is utóbbi hagyott nagyobb nyomot históriánkban, mi több, előhozta kompország dilemmáját is: a 150 év alatt többször fölmerült, hogy a Habsburgokra támaszkodva kellene-e a töröktől megszabadulni, vagy fordítva (Magyarországot végül az egyesült keresztény-nyugati seregek szabadították föl az oszmánok alól, utóbbiak seregeiben eleinte nagy számban harcoltak Thököly kurucai, akik később elkezdtek átállni előbbiek oldalára, de ez egy másik történet). A tatárjárás szűk egy éve „csupán” egyetlen, pár oldalas fejezetnek tűnt eddig történelmünkben, ám hogy mennyire jelentős, akár sorsfordító esemény volt, arra ez a most megjelent kötet is rávilágít.
A kiváló történészek szakértésével készült, A tatárjárás című könyv rendkívül olvasmányosan megírt fejezetei eredetileg a 24.hu-n láttak napvilágot, a nyomdai megjelenés ennek bővített, képanyaggal és forrásrészletekkel gazdagon illusztrált változata. (Cikksorozat lévén akad a szövegben pár ismétlés.) A cél az volt, hogy az újabb kutatások eredményei nyomán más megvilágításba kerüljön a tatárjárás, amely mindeddig elsősorban súlyos vereségként és hatalmas pusztulásként szerepelt a köztudatban, de a történelemtanításban is. A pusztuláshoz nem férhet kétség, becslések szerint az ország lakosságának 15 százaléka esett áldozatául a mongol inváziónak, ami nagyobb arány, mint a két világháború népességvesztesége, ráadásul igen rövid idő alatt. Ennek nyomai ma már régészeti leletekből is tetten érhetők, de a könyvből az is kiderül, a településnevek miként utalnak a pusztításra. A vereség elkönyvelése azonban korántsem ennyire fekete-fehér.
Magyarországnak a kereszténység védőbástyájaként való meghatározása először éppenséggel a tatárjárás utánra datálható, és IV. Bélához köthető. Míg az akciórádiusz-elmélet alapján egyes vélekedések szerint a törökök bár eljutottak Bécs alá, hadviselési módszerük okán tőlünk nem is mehettek nagyon messzebbre, addig az egészen más katonai logisztikával, cunamihoz hasonló lehengerlő támadással operáló mongolokat a Dunántúlon valóban sikerült megállítani. Mégpedig számottevő nyugati segítség nélkül, ráadásul az osztrák herceg a helyzetet kihasználva még ki is zsarolt IV. Bélától néhány vármegyét. Az sem igaz, hogy az országot fölkészületlenül érte volna a támadás: a király vezetésével évek óta készültek rá, és Kijev eleste, valamint a szomszédos Lengyelországban végbement pusztítás pontosan jelezte, mire számíthatunk. A Sajó menti ütközet kapcsán emlegetett szekértábor sem jelentett taktikai baklövést, sőt az ütközet egy pontján a mongol vezérek már a visszavonulást fontolgatták. Tény ugyanakkor, hogy a Magyar Királyság a kor szuperhatalmával, a valaha létező legnagyobb egybefüggő területet uraló, rendkívül agresszív és katonáskodásra, sőt terrorra berendezkedett Mongol Birodalommal nézett szembe, és ebből a felállásból hozta ki a maximumot, súlyos véráldozatok árán megtette a tőle telhetőt. Aminek meg is lett az eredménye: a tatárok egy év öldöklés után kivonultak, ha úgy tetszik, föladták a Magyarország meghódítására vonatkozó tervüket. (Érdekes, hogy a kötetben nem kerül elő „a tatárok angoljának”, a renegát Róbert papnak a neve, akinek a magyar származású Gabriel Rónay kulcsszerepet tulajdonít a mongolok európai inváziójában, és akivel talán Julianus is találkozott.)
Nem kell félni a tatártól, meg is lehet szeretni – 1242-kritika
Bornírt kormánypropaganda lett az 1242 – A Nyugat kapujában című film, amelyből még L. Simon Lászlót is kivágták.
A rendkívül élvezetesen megírt, új szemléletű mű végső kicsengése, hogy az ország nemhogy megmenekült, hanem sikeresen védte meg magát a lehengerlő inváziótól. Nem szólva arról, hogy míg korábban a házasodások révén kiváló dinasztikus és diplomáciai kapcsolatokat kiépítő Árpádok politikája azt eredményezte, hogy Magyarország a híd szerepét töltötte be kelet és nyugat között, addig a Kijevi Rusz tatárok általi elpusztításával, illetve a Bizánci Birodalom szétszakadásával a nyugati orientáció került előtérbe. A tatárokat nem győztük le, ám azok a korábbi diadalmas előrenyomulásuk ellenében ezúttal nem érték el céljukat: a királyt nem sikerült megölniük, az országot nem tudták megszállni. Divatos kifejezéssel szólva Magyarország jól teljesített a hatalmas és addig nem tapasztalt harcmodort alkalmazó túlerővel szemben, mégpedig önerőből, amihez kellett egy jó döntéseket hozó államférfi, IV. Béla király, valamint a lakosság önszerveződő védekezése, mely súlyos veszteségek árán összességében végül kivonulásra késztette a mongol hadakat.
Bihari Dániel: A tatárjárás. Central Médiacsoport Zrt., 2025. 5490 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2025/20. számában jelent meg 16-án.
