A Sinistra körzet az egyik legnagyszerűbb dolog, amit valaha magyar nyelven írtak. Ha feltételezzük, hogy a szövegeknek – akár egy transzcendens szférában, akár az örök visszatérés végtelen variációjában – létezik tökéletes változata, akkor Bodor Ádám 1992-ben megjelent kötete ezt a verziót zárja könyvbe. Minden szó éppen ott van, ahol lennie kell, és nincs sem több, sem kevesebb, mint amit a mű megkíván. De ez nem jelenti azt, hogy változatlan monolitként olvashatjuk. Nem léphetünk kétszer ugyanabba a szövegbe, és nem járhatjuk be kétszer ugyanúgy Sinistrát. Immár több mint két évtizede olvasom a kötetet – évente többször visszatérek hozzá –, a változást így a saját bőrömön tapasztalom.
Hogy ez a fellengzős megállapítás értelmet nyerjen, érdemes megismerni a mű előzményeit. Bodor Ádám Kolozsvárott született 1936-ban. A második világháború végét Budapesten élte át, a népi demokrácia igazságát azonban már otthon tanulta meg: bankigazgató édesapját a Márton Áron-féle koncepciós perben öt év börtönre ítélték, nem sokkal később már ő maga is bíróság előtt állt, röplapok terjesztése miatt két évet kapott, 16 évesen került a hírhedt szamosújvári börtönbe. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a református teológián végzett, kevésbé vallási okokból, mint a kényszerűség miatt. Az 1960-as évek végétől szabadfoglalkozású író lett, 1982-ben települt át Magyarországra. 1991-ben megnyerte a Holmi novellapályázatát, a győztes írásból később a Sinistra körzet egyik fejezete lett. És ezzel el is értünk a műfaji kérdéshez, a kötet alcíme: Egy regény fejezetei – vagyis amit olvasunk, az egy teljes alkotás fragmentumainak összessége. Nem novellák gyűjteménye, de nem is regény, egyszerűen csak: fejezetek valamiből, ami talán sosem létezett.
Bodor Ádám: Az ember ösztönösen felejt, a járvány elmúltával azt gondolja, úrrá lett fölötte
Néhány kérdéses interjúsorozatunkban a Libri irodalmi díj jelöltjeit kérdezzük arról, mit gondolnak a jelenlegi válságról, amiben élünk, és milyen hosszú távú következményei lesznek szerintük a mostani heteknek, hónapoknak. Ezúttal Bodor Ádámot faggattuk.
De valójában mégis létezik, a fejezetek a körzet eseményeiből szemezgetnek. Egy misztikus, mégis fájdalmasan gyakorlatias kelet-európai övezet történetéből, amely pontos megjelölés nélkül, valahol Lengyelországtól Ukrajnán és Románián át Moldováig bárhol rejtőzhet. Erre a miazmás vidékre érkezik az idegen egy tavaszi napon. Jó okkal biciklizik át a Rotunda-hágón, fogadott fiát igyekszik felkutatni, akinek évekkel korábban veszett nyoma. Célját végül eléri ugyan, rábukkan egyetlen rokonára, csakhogy addigra Sinistra már magába szippantotta, részévé vált az elembertelenítő rendszernek, egyetlen választása marad: a menekülés.
A körzet egy határ menti sáv, ahol a túlélési gyakorlatok az elnyomás változatos formáinak megfelelően determinálják a létezést. A hatalom kiszámíthatatlan törvényeinek el fogadásától függ az élet, még a név adásról is az abszurditásig fokozott struktúra dönt.
„– Szóval maga az.
– Én.
– És mi a neve?
– Nem tudom. Elvesztek az irataim.
– Akkor jó. Minden rendben.”
Az idegent dokumentumok híján a körzet katonai parancsnoka nevezi el, és a dögcédulára vésett álnév – Andrej Bodor – az identitása lényegévé válik. Ezzel lesz egészében a hatalom eszközévé, hiszen ha a neve fölött is más rendelkezik, az akaratát is meg lehet törni előbb-utóbb.
Lehetne ez egy nyomasztó disztópia a diktatúrák lelket felzabáló működéséről, de a Sinistra körzet ennél sokkal több – erről egyebek mellett Bodor Ádám kíméletlen humora gondoskodik. Már azzal a gesztussal felforgatja az elnyomó rendszert, hogy a kegyetlen szabályokhoz idomuló főhősnek a saját családnevét kölcsönzi, mindezt ráadásul hamis identitásként. De ezzel nem ér véget a szubverzív gyakorlat: a narrátor – hol Andrej Bodor, hol külső elbeszélő – a paródiáig menően plasztikus képet fest a körzetről. A buja természeti tájban nyíló katonai diktatúrában a rációt rendre felülírja a parancsuralom teljes őrülete.
Ha az ezredes úgy dönt, a vidéket visszatérően sújtó járvány adott évben egyszerűen elmarad – igaz, már a kórokozót is a hatalom eszelhette ki elrettentésül. De a biztonság kedvéért a makkegészséges korábbi vezetőkre rágyújtják a karantén helyéül kijelölt kunyhójukat. És hogy bezáruljon a téboly köre, a parancsnokokat mégis rendre ledönti a lábukról a rejtélyes betegség. Nem is történhet máshogy, az uralom csak akkor teljes, ha az elnyomás eszköze az elnyomót is utolérheti. Amikor a helyi fényképész – maga is ezredes – „a láztól olvadozva kinyúlt, szétterült, körbecövekelték, lécekkel beszögezték”. Így börtönözi be a testet a hatalom: paranccsal, félelemmel és opportunizmussal cövekeli körbe a veszélyesnek bélyegzett áldozatát. És a lécekkel beszögezett testek fölé tornyosulnak a körzet baljós magaslatai. Csakhogy Sinistra végül elbocsátja Andrej Bodort „egy fergeteges tavaszi napon”. Nem is egyszer: az első és az utolsó fejezet végén is elbeszéli a távozását, néhány apró, de annál jelentőségteljesebb különbséggel. Mintha a menekülés is örökké visszatérne – és mindig módosulna némileg –, mintha a diktatúrából való folytonos szökés jelentené az egyetlen autentikus létezési módot.
És itt lép a képbe a Sinistra körzetet bejáró olvasó, akit ugyancsak megnyom a zóna súlyos atomszférája. Mert bár az olvasás során a bezártság számunkra szükségszerűen megnyílásként mutatkozik, nem szabadulhatunk a diktatúrából – ami azt jelenti, hogy magunk is állandó menekülésben létezünk. Ám fogságunk és így szökésünk természete észrevehetően változik. A főhős idomulása a hatalomhoz egyre ismerősebb aktusként tűnik fel, alkalmazkodása az abszurditásában is embertelen szabályokhoz pedig már-már a valóság referenciájaként.
Nem állítom, hogy a félelem súlyos permetjeit kibocsátó határvidéki parancsuralomban olvassuk a szöveget, de Andrej Bodor örök menekülése egyre otthonosabb lehet számunkra. Három évtized alatt belaktuk Sinistrát.
Ez a cikk a Magyar Hang 2025/18. számában jelent meg április 30-án.
