Amikor az ember kézbe vesz egy elhagyatott helyekről szóló könyvet, biztos lehet benne, hogy legalább egy része a Csernobil melletti kiürített városról, Pripjatyról fog szólni. És ez természetesen Cal Flyn újságíró Az elhagyatottság szigetei című könyvével sincs másként. A szerző teljesítette a kötelezőt, (rengeteg katasztrófaturistával egyetemben) ellátogatott a már nem is olyan kihalt városba, és annak rendje-módja szerint rácsodálkozott, hogy a természet milyen gyorsan visszaveszi a hatalmat a nukleáris baleset által élhetetlennek hitt területen.
A csernobili látogatás ma már kissé közhelyes, de nem szabad ennek alapján megítélnünk a könyv újszerűségét és érdekességét. Hiszen Flyn számos olyan helyre is ellátogatott, amelyről még sohasem hallott az olvasók nagy része (én biztos, hogy nem), és ezek sokkal megdöbbentőbbek, mint az unalomig ismert Pripjaty.
Van például egy skót sziget, Swona, amelyet a múlt század hetvenes éveiben hagyott el utolsó emberi lakója, mégsem néptelenedett el. Sok tehenet ugyanis nem tudtak elszállítani, így azok ott maradtak emberi felügyelet és gondoskodás nélkül. Mindenki azt hitte, hogy pár hónap alatt el fognak pusztulni, hiszen senki sincs, aki ellássa őket, de nem így történt: a swonai tehenek azóta is élnek és virulnak, de mára elvadultak, és kifejezetten veszélyessé váltak. Minthogy a halottaikat sem tünteti el senki sem, az elpusztult tehenek tetemei ott bomlanak el a hajdani házak tornácán, ami egészen kísérteties hangulatot kölcsönöz a szigetnek.
De talán az egyesült államokbeli elhagyatott térségek a legérdekesebbek a könyvben. Az ember, aki csak New Yorkot, a floridai nyugdíjasparadicsomot és Los Angelest ismeri Amerikából, alig hiszi el, hogy az országnak vannak olyan térségei is, ahonnan a nyomor, a reménytelenség és a környezetszennyezés miatt menekülnek a lakói. Ráadásul ezek a helyek nem is feltétlenül az isten háta mögött, hanem esetenként a nagyvárosok tőszomszédságában vannak. Detroit pusztulása (az autógyártás hanyatlásával összhangban) nem teljesen ismeretlen, mégis megdöbbentő, hogy hogyan tűnnek el évszázados városrészek, mert a lakók feladták a küzdelmet a munkanélküliséggel. A New York-i Staten Island és New Jersey közötti Arthur Kill-szoros fontos hajózási útvonal, és van rajta néhány kisebb lakatlan sziget is. A szorosban tobzódnak a rákok, de nem érdemes őket kifogni és megenni, mert egyetlen rákban annyi a dioxin, hogy szinte biztosan tumort okoz az elfogyasztása. Az egész szoros annyira szennyezett, hogy az ember számára szinte megközelíthetetlen.
A háromszáz napon keresztül tomboló verduni csata volt a leghosszabb ütközet a háborúk történetében. Negyvenmillió lövedéket zúdítottak egymásra a tengelyhatalmak és az Antant erői, vagyis négyzetméterenként hatot. Emiatt a térség olyan súlyos eróziót szenvedett el, mely természetes módon tízezer évig tartott volna. A háború után menthetetlennek ítélték a területet, és kijelölték a vörös zónát, ahová nem lehetett visszatelepülni. Fenyőerdőt telepítettek a zónába, és magára hagyták. Még ma is rengeteg a fel nem robbant akna, így életveszélyes odamenni, de az erdő tökéletesen megvan az ember nélkül – bár az atomjaira robbantott talaj szerte az erdőben természetellenes hullámokat vet a fák között. A vörös zóna közepe azonban végérvényesen halott. Itt égettek el több százezer töltetnyi vegyi fegyvert az első világháború után. Néhány éve megvizsgálták a talajt, és kiderült, hogy tömege 17 százalékát adja az arzén. Gyakorlatilag a tiszta mérget szennyezi némi föld.
Az egész könyv tehát olyan helyszínekről szól, amelyeket egyszer lakott (vagy legalábbis használt) az ember, de kudarcot vallott, és távoznia kellett. Az írást az teszi ennek ellenére egészen lebilincselővé, hogy a szerző tapasztalataiban felsejlik a remény, sőt az óvatos optimizmus: mindenhol azt látja, hogy a természet képes regenerálódni, és az ember szinte sehol sem volt képes annyira tönkretenni mindent, hogy onnan már nincs visszatérés. Kimutatja, hogy bár az esőerdőt továbbra is folyamatosan irtjuk, a mérsékelt övi erdők területe éppenséggel gyarapodik, és a fejlett világban egyre inkább erőre kapnak a – szándékos vagy kikényszerített – visszavadítási erőfeszítések.
Az ember folyamatosan húzódik viszsza a korábban esztelenül meghódított, de fenntarthatatlannak bizonyult távoli vidékekről, és egyre kisebb és sűrűbben lakott megapoliszokba koncentrálódik. Persze még mindig egyszerűbb lenne nem elrontani mindent az első körben, de vannak ökológusok, akik a csernobili zóna kivirágzását látva (félig-meddig) ironikusan megjegyzik, hogy elkélne egy kis radioaktív szennyezés a világ többi kizsákmányolt élőhelyére is.
Cal Flyn: Az elhagyatottság szigetei. Ford.: Hevesi István. Park Kiadó, 2024. 5499 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/49. számában jelent meg december 6-án.
